Ferenc pápa homíliája a fogvatartottak jubileumi szentmiséjén: Reménység az élet új lehetőségében

Ferenc pápa homíliája a fogvatartottak jubileumi szentmiséjén: Reménység az élet új lehetőségében

Két héttel az irgalmasság-szentév bezárása előtt Ferenc pápa november 6-án vasárnap a fogvatartottak, börtönlakók és az őket segítő személyek és szervezetek jubileumi ünnepét tartotta a Szent Péter bazilikában bemutatott szentmisével. Nagyon fontos mozzanat volt a Szentatya számára ez a személyes találkozás, amit a vatikáni bazilika intimitása is kifejezett, hiszen péteri szolgálatának megkezdése óta mindig szívügye volt az irgalmasság egyik testi cselekedetének a gyakorlása, vagyis a bebörtönzöttek meglátogatása. Ezen a szentmisén ők voltak a főszereplők, több mint ezer börtönbüntetését töltő férfi és nő, akik hitükbe kapaszkodva várják a szabadulásukat”.          

Az Atya egyedül csak a fiai életét akarja

„Isten Szavának az üzenete ma bizonyára a  reménységet akarja közvetíteni számunkra, azt a reménységet, mely nem csal meg” – kezdte beszédét Ferenc pápa és a Makkabeusok könyvéből idézte az olvasmány szövegét: „Isten adta remény az, hogy ő feltámaszt minket” (2 Mak 7,14). „Ezek a szavak feltárják a vértanúk hitét, akiknek a szenvedés és megkínzás ellenére van erejük tovább tekinteni. Ez a hit, miközben megvallja Istenben a reménység forrását, megmutatja az új élet elérésének a vágyát is. Hasonlóképpen az evangéliumban Jézust hallottuk, amint egyszerű, de tökéletes válaszával eltörli azt a banális, esettanulmányozó okoskodást, amit a szadduceusok eléje terjesztettek. Tanítása: Isten azonban nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él (Lk 20,38) felfedi az Atya igazi arcát, aki egyedül csak a fiai életét akarja. Az új életre való újjászületés reményét tehát a hivatásunk jegyében kell magunkévá tennünk, hogy hűségesek legyünk Jézus tanításához”.  

Nincs olyan helye a szívünknek, amit ne tudna elérni az Isten szeretete

„A reménység Isten adománya – folytatta a pápa. Minden egyes ember szívébe van helyezve, hogy annak a fényével megvilágítsa a jelent, melyet gyakran megzavar és elhomályosít a szomorúságot és fájdalmat hordozó számos körülmény. Rászorulunk arra, hogy mind szilárdabbá tegyük a reményünk gyökereit, hogy gyümölcsöt hozhassanak. Első helyen szükségünk van Isten jelenlétének és együttérzésének a bizonyosságára, mindazon vétek ellenére, amit elkövettünk. Nincs olyan helye a szívünknek, amit ne tudna elérni az Isten szeretete. Ahol egy bűnös ember van, ott azonnal megjelenik az Atya irgalma, hogy bűnbánatot, megbocsátást és kiengesztelődést támasszon”.      

Adósai vagyunk az irgalomnak, mellyel az Isten elénk jön     

„Ma az Irgalmasság jubileumát ünnepeljük értetek és veletek, kedves börtönlakó fivéreim és nővéreim” – szólt személyesen a pápa a szentmisén jelenlévő fogvatartottakhoz. „Isten szeretetének e kifejezésével, az irgalommal szemben érezzük, hogy szembesülnünk kell vele. Biztos, a törvény be nem tartása, rászolgált a büntetésre. A szabadság megvonása a büntetés legsúlyosabb formája, mert a személyt a legbensőbb magjában érinti. Mégis, a remény nem szűnhet meg. Egy dolog ugyanis az, amit megérdemlünk a bűneink miatt, és egy másik dolog a reménység „lélegzete”, amit semmi és senki nem tud elfojtani. Szívünk mindig remél a jóban, hiszen adósai vagyunk az irgalomnak, mellyel az Isten elénk jön, anélkül, hogy elhagyna bennünket. 

Az Isten is remél, ezért a reménységet nem lehet elvenni senkitől sem     

„A rómaiakhoz írt levelében Pál apostol Istenről úgy beszél, mint a „reménység Istenéről” (Róm 15,13).  Mintha azt akarná nekünk mondani, hogy az Isten is remél, ami ellentmondásnak tűnhet, pedig valóban így van: az Isten is remél! Irgalmassága nem hagy minket nyugton. Mint a példabeszédbeli atya, aki mindig reménykedik tékozló fia hazatérésében (vö. Lk 15,11-32). Egy perc nyugta sincs az Istennek, míg rá nem talál az elveszett bárányra. Ha tehát az Isten remél, akkor a reménységet nem lehet elvenni senkitől sem, mert erő az, mely előrehalad, feszültség, mely a jövő felé irányul, hogy átalakítsa az életet, és egy buzdítás a holnap felé, mert a szeretet, amellyel mindenek ellenére szeretünk, újra előrehaladás lehessen… Egyszóval, a reménység Isten irgalmassága benső erejének a próbája, mely azt igényli, hogy előre nézzen és győzzön, hittel és őrá hagyatkozással, aki magára vette a rosszat és a bűnt”.

Az egyház feladata, hogy felszítsa mindnyájatokban a vágyat az igazi szabadság után  

„Kedves fogvatartottak, ez a ti jubileumotok napja – hangsúlyozta a pápa. Lobbanjon fel az Úr előtt a reménységetek! A jubileum saját lényegénél fogva magával hozza a szabadulás meghirdetését. Nem függ tőlem, hogy megadjam azt, hanem az egyházé a feladat, amiről nem mondhat le, hogy felszítsa mindnyájatokban a vágyat az igazi szabadság után.    

Előítéleteinknek, a hamis jólét bálványainak, ideológiai sémáknak a foglyai lehetünk

Némelykor a képmutatás arra vezet, hogy benneteket olyan embereket lássunk, akik vétkeztek, és ennélfogva az egyetlen út a börtön. Ez a szemlélet nem gondol az élet megváltoztatásának a lehetőségére, kevéssé bízik a rehabilitáció, a visszailleszkedés lehetőségében. De ily módon megfeledkezik arról, hogy mindnyájan bűnösök vagyunk és gyakran mi is foglyok vagyunk, anélkül, hogy tudnánk róla. Amikor bezárkózunk az előítéleteinkbe, vagy a hamis jólét bálványainak rabszolgái leszünk, amikor ideológiai sémák mozgatnak, vagy amikor abszolutizáljuk a piac törvényét, mely eltiporja az embereket, valójában nem csinálunk mást, mint az individualizmus és az önelégségesség cellájának szűk falai között maradunk, a szabadságot termő igazság híján. Továbbá ujjal mutogatni valakire, aki bűnt követett el, ez nem menthet fel bennünket az alól, hogy elrejtsük saját ellentmondásainkat”.

A múlt hibáiból tanulva, az élet új fejezetét lehet megnyitni

„Tudjuk ugyanis, hogy Isten előtt senki nem tarthatja magát igaznak. De senki nem élhet a megbocsátásra lelés bizonyossága nélkül. Jézus, a vele együtt megfeszített bűnbánó latort a mennybe kíséri. Éppen ezért közületek senki ne zárkózzék a múltjába! Hiszen a megtörtént múltat, még ha akarnánk, sem tudnánk újraírni. De a történelem, mely ma kezdődik és a jövőbe tekint, arra vár, hogy Isten kegyelmével és a ti személyes felelősségetekkel írjátok meg! A múlt hibáiból tanulva, az élet új fejezetét lehet megnyitni. Ne essünk abba a kísértésbe, hogy azt higgyük, nekünk már nem lehet megbocsátani! A szív, bármiféle dologgal, kicsivel vagy naggyal tegyen is szemrehányást nekünk, „az Isten nagyobb a mi szívünknél” (1 Jn 3,20): bízzuk csak magunkat az irgalmára!” – buzdított a pápa.

Áldozatok és vétkesek között is tud Isten irgalma hiteles tanúkat támasztani

„A hit, még ha oly kicsi is, mint a mustármag, képes hegyeket megmozgatni. A hit ereje hányszor tette lehetővé a megbocsátás kimondását az emberileg leglehetetlenebb körülmények között! Emberek, akik erőszakot szenvedtek el, ők maguk vagy a szeretteik… Egyedül Isten ereje, az irgalmasság tud csak bizonyos sebeket meggyógyítani. Ott, ahol az erőszakra megbocsátással felelünk, ott a vétkező embernek a szívét legyőzheti a szeretet, mely vereséget mér a rossz minden formájára. Így az áldozatok és a vétkesek között is Isten az irgalmának hiteles tanúit és cselekvőit tudja támasztani”.

Mária, a kezében széttört bilincseket tartó Fiával

„Szűz Máriát ma ebben a szoborban tiszteljük, mely az Anyát a Fiával ábrázolja, aki a kezében egy széttört bilincset tart, a rabszolgaság és a börtön bilincseit. Fordítsa mindnyájunk felé irgalmas arcát, fakasszon a szíveinkben reménységet egy új életre, mely méltó arra, hogy teljes szabadságban és a felebarát szolgálatában teljen” – fejezte be homíliáját Ferenc pápa a fogvatartottak jubileumi szentmiséjén.

(vl)