Hit, szeretet, kötelesség: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 27. vasárnapra

A Lukács evangélium 17. fejezetének bevezetése a tanítványokhoz intézett mondásokat gyűjt egybe. Ez a tíz vers (17,1-10) befejez egy hosszabb szakaszt (Lk 13,22 – 17,10), ahol az evangélista a farizeusok, illetve a tanítványok viselkedését állította szembe egymással. A tanítványokat a kicsinyekkel szembeni figyelmességnek, a megbocsátásra való készségnek, hitnek és alázatnak kell jellemeznie. Amikor azt mondjuk, mindennek így kell lennie, arra a belső szükségszerűségre gondolunk, amely Isten szeretetében érvényes. Senki sem attól lesz jó tanítvány, hogy jobb a többieknél. A kérdés inkább az, rá tud-e nézni a világra úgy, ahogy Jézus.

Jézus viszont újra meg újra a meglepetések mesterének bizonyul, vagyis csodálkozni, figyelni tanít. Az előbb említett négy mondás közül kettőt idéz vasárnapi evangéliumunk, és a maga módján mindkét mondás meglep. Az Úr szeretetét ugyanakkor érdemes megkeresnünk bennük.

„Az apostolok kérték az Urat: Növeld bennünk a hitet.” – olvassuk előbb. Lukács szívesen nevezi Jézust „Úrnak”, és ő az, aki a tanítványok kéréseit is többször idézi (vö. 11,1; 12,13.41). Jézus lehetetlen képpel válaszol: ha valakinek csak mustármagnyi hite is van, annak szavára tövestül kiszakad az erős gyökérzetű szederfa, és a tengerben ver gyökeret. Ezt a mondást kissé más formában Máténál és Márknál is megtaláljuk (vö. Mt 17,20; Mk 11,23; vö. Mk 4,31), biztos, hogy eredetileg is Jézustól való. A hit mindezen mondásokban az Istenbe vetett bizalmat, Isten mindenhatóságának földi elfogadását jelenti.

A tanítványok eddig is tudták, hogy kevés a hitük, ezért kértek Jézustól „erősítést”. Aligha volt tehát Jézus célja, hogy hitetlenségüket tárja fel előttük. A hit nem „csodadolgokat” keres, rendkívüli jeleket és látványosságokat, mégis szétfeszíti a várható, tervezhető, kiszámítható valóságot. A hit Istenre csodálkozik – az ő szabadságára, fenségére, szépségére, amely teljesen meghaladja a világot, teljesen más, mint mindaz, amit itt csodálunk, s mégis mindennek alapja és hordozója. Aki hisz, mindazt, ami természetes, egyre inkább Isten csodájának látja, miközben egyre inkább csodává lesz ő maga is. Ezt a hitet már nem lehet növelni vagy csökkenteni.

Elgondolkodtató a szakasz második része is. Jézus példázatot mond egy gazdáról és a szolgájáról. A korabeli palesztinai viszonyoknak megfelelően az úrnak csak egy szolgája van, akinek, mikor fáradtan hazatér a mezőről, még ki kell szolgálnia urát is, csak azután pihenhet. Jézus így összegez: „Így ti is, amikor megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok, haszontalan szolgák vagyunk, hiszen csak kötelességünket teljesítettük.”

Meglepődünk, mert ismerjük a többi példát, ahol a példabeszédbeli gazda elismerő szavakat mond: „Jól van, te derék és hűséges szolga…” (Mt 25,21); sőt, szinte elkényezteti szolgáit: „Bizony mondom nektek, körbejár, és felszolgál nekik.” (Lk 12,37). A kettő azonban nem mond ellent egymásnak. A szeretet nem semmisíti meg a kötelességet. Az élet rendeződik, ha felismerem, hogy Isten valóban Isten, és engedelmeskedem a parancsának. A szeretetben tett jó máris célhoz ért. Éltető kapcsolatban vagyok azzal, akinek jót tehettem. A haszontalan szolga a mellét verő vámos és a lakomán utolsó helyet kereső vendég „lelki rokona”, akik már tudnak valamit Isten fenségéről, szabadságáról és szeretetéről.

Mint egy jól megtermett szederfát, Jézus kibillent eddigi, vélt egyensúlyomból. Hitem kifeszít a föld és az ég közé. Fontosabb, hogy ma a helyemen vagyok, mint az, hogy holnap hová küld Uram.

Évközi 27. vasárnap, C év