Az élet menete: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 10. vasárnapra

Az egymást követő, rövid elbeszélések, amelyekből az evangéliumok épülnek, sokféleséget tükröznek. Jézus mindenféle emberrel és élethelyzettel találkozott. A naimi ifjú feltámasztásáról Lukács evangéliumának 7. fejezetében olvasunk. A fejezet első története a pogány kafarnaumi századosról szól (vö. Lk 7,1-10), aki szolgájának életéért könyörög, küldöttei által. Jézus dicséri a százados hitét, amelyhez hasonlót még nem talált Izraelben. A naimi történet szereplői párba állíthatók az előbbiekkel, a már említett sokféleség értelmében: a helyszín Kafarnaum után Naim, a főszereplő egy pogány férfi után egy zsidó özvegyasszony, a csoda egy szolga gyógyulása után az egyetlen fiú feltámasztása; a körülállók pedig Izrael Istenét dicsérik.

A két történet összetartozását erősíti az evangélium egy korábbi utalása. A 4. fejezetben, Jézusnak a názáretiekhez intézett beszédében olvashattunk Illésről, aki a szidóni Száreptában élő özvegyasszonyhoz küldetett, és Elizeusról, akit meglátogatott a szíriai Námán (vö. Lk 4,25-27; 1Kir 17,8-16; 2Kir 5,1-27). Az özvegy fiát feltámasztotta a próféta, miután beköltözött hozzá; a másik pedig a hozzá forduló szír hivatalnokot gyógyította meg leprájából. A párhuzam nyilvánvaló.

Ha Lukács ilyen gondosan összehangolta a csodákról szóló páros történetét, annak feltétlenül oka van. Legegyszerűbbnek látszik, ha a názáreti beszéd hangsúlyát összekötjük azzal a másikkal, amely a két csodaelbeszélést követi a 7. fejezetben: itt is, ott is, a szegények iránti isteni irgalomról van szó. A 4. fejezetben megszólal az örömhír a szegényeknek, a Lélekkel felkent küldött látást hirdet a vakoknak, szabadon bocsátja a megtörteket (vö. Lk 4,18-19; Iz 61,1-2; 29,18; 58,6). A 7. fejezet Keresztelő János küldöttei előtt ismétli el: „a vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek hirdetik az evangéliumot” (vö. Lk 7,22; Iz 26,19; 29,18; 35,5-6; 61,1).

Miért kell ennyire hangsúlyozni Isten irgalmasságát? Van-e valami az evangéliumban, van-e valami a világban, ami eltereli az olvasó figyelmét, ami miatt nehéz hinni Isten irgalmasságában? A 6. fejezet, vagyis a két csodaelbeszélést megelőző szöveg, Jézus „síksági beszédét” közli (vö. Lk 6,20-49), amelyet Máténál mint „hegyi beszédet” ismerünk. Hogy Lukács mintegy újra előveszi az irgalmasság témáját, mintha azt sugallná, hogy a komoly felszólítások, magas erkölcsi mércék kikiáltója, a mindenki iránt megbocsátást sürgető Jézus, az ellenségszeretet szószólója, aki arra biztat, hogy legyünk irgalmasok, mint az Atya – ez a Jézus valóban irgalmas, megérinti mások szenvedése és baja. Nem is kell kérni, magától cselekszik, szelíden megállítja a gyászmenetet, parancsol és életre kelt. Lukács valószínűleg ezért helyezte el itt a naimi ifjú feltámasztásának történetét. Kimondja, hogy Jézus Isten irgalmát átélve és megvalósítva Istennek bizonyul.

Pál leveleiben megszoktuk, hogy Jézust „Úrnak” nevezik. Ugyanakkor a szinoptikus evangéliumokban igen ritka ez a cím: az elbeszélő egyedül itt, a naimi ifjú történetében használja. Az „Úr” Jézussal érkező tanítványok sokaságához így társul szegődünk mi is, akik őt ma az élet Urának hisszük és valljuk. Szembefordulunk azzal a másik, hosszú menettel, amelynek végét sem látni, amely sirat életet, szerelmet, szeretetet. Isten irgalmasságában hinni mindaddig nehéz, amíg magába zár a halál feletti fájdalom; attól fogva könnyebb, amikor valaki ránk szól: ne sírj (vö. Jn 20,15; Lk 8,52; Jel 5,5) – és a szavában irgalom és élet, hatalom és remény van. Boldog, aki nem botránkozik meg hitében (vö. Lk 7,23), és felfedezi, hogy Isten irgalmasságának követe elébe jön.