A Szentlélek Felkentje: Martos atya elmélkedése Urunk megkeresztelkedésére

Lukács evangéliumát többek között a Szentlélek evangéliumának nevezik. Az a két részlet, amelyet Urunk megkeresztelkedésének ünnepén hallunk belőle (Lk 3,15-16.21-22), igazolja, hogy az elnevezés találó. A Keresztelő János igehirdetéséből vett szakasz, illetve Jézus megkeresztelkedésének rövid híradása a Szentlélek működésében cseng egybe (3,16.22).

Márk szerint Jézus igehirdetésének kulcsa Isten országának eljövetele (vö. Mk 1,14köv). Lukács viszont arra koncentrál, hogy Jézusban Isten Lelke működik, kezdettől fogva. A „Magasságbeli Fia” Mária méhében a Szentlélek által fogantatik (Lk 1,35). A Szentlélek tölti el Erzsébetet és Zakariást, hogy prófétáljanak és ujjongjanak (1,41köv; 1,67köv). A Lélek vezeti a templomba az agg Simeont, hogy áldja Istent és szóljon Máriához (2,27köv). Lukács számára a Lélek jelenléte határozza meg Jézus nyilvános működésének első epizódjait: a megkísértést (4,1-13), ahol Jézus „Lélekkel telve” indul el a Jordántól, és a Lélektől vezetve megy be a pusztába, a kísértés helyére. A „Lélek erejében” tér vissza Galileába, majd így mutatkozik be a Názáreti zsinagógában: „Az Úr Lelke van rajtam” (4,14.18). Első csodája, a hatalom és a tisztulás jegyében, éppen egy gonosz lélek kiűzése (4,33köv). Jézus tehát Lukács számára az, aki Isten Lelkével eltelten tanít és működik, ezért van benne bölcsesség és erő (vö. ApCsel 6,10). Az beszél így a Szentlélekről, aki közelről ismeri.

A többi evangélista is tudja, hogy Jézus keresztségénél jelen volt a Szentlélek (vö. Mt 3,16; Mk 1,10; Jn 1,32). Lukács egyik újdonsága az, hogy az esemény „testi”, látható mivoltát hangsúlyozza. A Lélek galambhoz hasonló alakban, mindenki számára láthatóan, anyagszerű valóságban ereszkedik le a megnyílt égből. Bár a galamb a bibliai elbeszélések világában többször szerepel, és kulturális értelemben is gazdag képrendszer társul hozzá, gyakorlatilag nem állapítható meg, hogy Lukács ezek közül bármilyen jelentést tulajdonított volna neki.

A látható alak a Szentlélek működésével kapcsolatban mindenesetre jelez valami fontosat, amire Lukács később az Apostolok cselekedeteiben is többször utal: a Lélek a valóságba, a konkrét döntések világába vezeti a hívőket (vö. ApCsel 1,8; 2,4.34; 10,44köv; 13,52; 15,28; 19,1köv). Az egészen mennyeinek, Istentől származónak a legteljesebben földi jelentősége lesz. Ami Jézussal megtörtént ott, a Jordán partján, először és példás értelemben, Isten ajándékából annak kell majd megtörténnie a hívekben is, a sokféle nemzetből összegyűlő egyházban, pünkösdkor; a megtérés nagy pillanataiban, a Krisztus melletti döntés órájában.

Gyakran felhívják a figyelmet arra a sajátos tényre, hogy Lukács akkor mondja el Jézus keresztségét, amikor Keresztelő János már börtönben van (vö. Lk 3,19köv). Lukács az evangélium kezdetén ígéretet tett olvasójának: „sorban” leírja az „eseményeket” (vö. Lk 1,1-3). Ez azonban nem feltétlenül a dolgok tényleges egymásutánját jelenti, inkább az üdvösség útjának kibontakozását. Lukács lezárja János működését azzal, hogy ő börtönbe került. Nem az a fontos, hogy János megkeresztelte Jézust, hanem az, ami ekkor történt: hogy Isten egyértelműen tanúságot tett Jézus mellett, aki a Lelkét viszi, továbbadja, és aki az ő „szeretett Fia” (vö. Iz 42,1; Zsolt 2,7; Ter 22,2). Jézus keresztsége önmagában nem változást jelöl, inkább a további tettek elvét és alapját.

Jézus Krisztus működése és sorsa teljesen újraértelmezte a vízzel való megtisztítás, illetve az alámerülés ősi, vallásos szimbólumát. A bűnbánat külső jeléből a bemutatkozás pillanatává, az önazonosság kifejezésévé változott. A Jézus nevében megkeresztelt ember életében a Lélek irányításával elindul egy olyan változás, amelynek valósága napról napra tanulható: hogy ő is szeretett gyermek, s hogy Istennek kedve telik benne.