Föléje hajolt… P. Vértesaljai László elmélkedése a napi evangéliumról

Rögtön a nyilvános működése kezdetén történik, a názáreti zászlóbontás után, Kafarnaumban, immár az apostolok társaságában. Gyógyítja előbb az ismeretlen idegent a zsinagógában és aztán első embere, Péter anyósát is. Jézusnak egy kategóriája létezik, Atyjának a teremtményei. Ebben mindenki elfér, közeli és távoli. Férfi és nő. Az Ember!

Szólnak neki Péter anyósa érdekében. Nem Péter szól, de ez sem kérdés Jézusnak. Azt hallja, hogy „megalosz püretosz” ragadta meg azt az asszonyt. Fekszik és gyötrődik. Jézus elmegy Péter házába, ott ahol tanítványa él feleségével és anyósával. Látja rajta annak a „nagy tüzességnek” a lázrózsáit az arcán. Hallja a sürgető kérést, az erős nyomulást, hogy gyógyítsa már meg.

Előbb föléje hajol. Egy beteg idős, lázas asszony és fölötte Jézus. Az arcok közel kerülnek egymáshoz. Az arcvonások megnőnek, valószínűtlenül megnagyobbodnak. Ilyen közelségből észre lehet venni mindent a láthatóból, ilyen közelségből lehet érezni a másik szavát, érzem a leheletét, hallom a szíve dobbanását. Anya és gyermek, fiú és lány intimitása ez, de mégis, ebbe a közelségbe – az előbbieken túl – be tud lépni Jézusnak valójában ez a legfontosabb öröksége, éppen ez a lehajló, a másik fölé hajló szeretet: az agapé, a karitász.

A teremtés közelébe kerülünk ezzel a mozdulattal. Isten szeretettel teremtette ezt a világot, az embert pedig a saját képére formálta. Lorenzo Maitani mester az orvietoi dóm bejáratának teremtés ciklusa megfaragásakor helyesen érezte, hogy a Logosz, az Atya teremtő bölcsessége föléje hajol a művének, eggyé válik vele, így viszi bele önmagát a teremtményébe.

Öröklétének e teremtő mozzanatát viszi be az emberi létezésbe és a láztól hánykolódó anyós fölé hajlik. Anyját, Máriát is így közelítette meg az Isten: a Szentlélek beárnyékolta, mert föléje hajolt. Most már jöhet a gyógyítás, az a parancsoló szó…, vagy netán már ez a fölébe hajolás maga a csoda?

Jézus örökségéből azt a parancsoló erős szót, a bizonyosan gyógyítót, az egyház nem tudja továbbadni. A Lélek osztja szabadon, intézménybe soha be nem foglalható módon. Kérni, kérni persze mindenki kérheti. Az egyház története nem is más, mint ilyen fölfohászkodások története.

Ha a gyógyító szó teremtő és újjáteremtő erejével nem is rendelkezünk, mert ez valójában az Isten kizárólagos kompetenciája, tettének az első felét megismételhetjük, igen, azt a bizonyos lehajlást. Amikor a tágterű horizontomból egyedül arra az egyetlenre fókuszálok, aki előttem van, aki kiszolgáltatott, összetört testben és lélekben. A csoda – emberi szinten – az arcok közel kerülése. Hozzá egy bíztató, bátorító tekintet, és a hogy ő is tette, megfogom a kezét. Itt nincs érintésvédelem, ez rövidzárlat, a közel kerülő szívek is kezdenek egy ritmusra dobogni. Hát nem csoda ez? Hát ezt, a Lélek fölbátorodást ne érezné meg a test, ne válaszolna a maga módján a tomboló láz enyhülésével? Nincs olyan „határhelyzet” e földkerekségen, ahol emberek ezt ne tudnák megtenni.

Még csak egy szót! Az az asszony, ahogy a fölébe hajolással kisegítik a bajából, föláll és szolgálni kezd, mindenkinek. Lukács evangéliuma negyedik fejezet, harminckilencedik vers.