Az elhengerített kő némabeszéde – P. Vértesaljai László elmélkedése Húsvéthétfőre

A követ elhengerítették. Itt valami történt. Itt valami súlyos történt. A kőnek egyetlen lényegi tulajdonsága, hogy súlya van. Nehézkedik. Gravitál. Ezzel tesz nagy szolgálatot. Hegyeink, vékonyka felszíni termőréteg alatt kőből vannak. És ott állnak. A Nílus-menti sík homokból kiemelkedő hatalmas piramisok egyenesre faragott, mívesen összeillesztett iromba nagy kövek halmaza. Az égbe meredő obeliszkek felkiáltó jelek, mondhatnám, felkiáltó kövek! Ott állnak, hűségesen. Mozdulatlanul. Aki ismeri Stonehenge függélyes köveit, ezeket a csodálatos druida Nap-kapukat, annak fogalma van az örökkévaló mozdulatlanról!

Mert a kövek az utolsó szót mondják ki. Utána csönd van. És ez igaz. Igaz, az itteni rendben. Igaza annak, aki lázasan keresi a végső igazságot, de minekutána az ész erejében az egyiket a másik után megvizsgálta, kézbe vette és megmérte, mind elvetette. Csak egy végső igazsága marad az embernek. Hogy halandó. Hogy meghal. Hogy eltemetik. Hogy a sírját egy kő zárja le. És ezé a zárókőé az utolsó szó! A názáretié is!

Húsvét nagyszerűsége abban áll, hogy az ember önerejű és keserű tapasztalatának zárókövét elmozdítják. Nem a kőé az utolsó szó. Ha a kövek beszélni tudnának, ha az a zárókő szólni tudna, Húsvét hajnala moccanatlan csöndjéről, amikor valami fölséges erő, játszi könnyedséggel odébb helyezte! Biztos, finoman és zajtalanul! Az Istennek stílusa van, csendes stílusa. Ahogy jött csendesen, harmatlábon, egy test kapuján át Gyümölcsoltáskor. Nem a férfi asszonytest zárókövét mozgató erejével, ahogy a János evangélium elején olvassuk! Van valami vagy valaki, aki kimozdította, elhengerítette azt a követ. Mert van egy másik igazság. Egy új szó és immár nem zárszó, hanem nyitány, prelúdium. Ekkor éneklik majd a már Dávid jövendölte Canticum novumot, az Új Éneket!

Ő akarta, a Magasságbeli, hogy ennek a kőelhengerítésnek ne legyen tanúja. Mondja el a kő a magáét! Hiszen a biblia kövei beszédesek. Húsvét liturgiájában megszólalnak, ahogy a szelíd Mester szamárcsikón bekocog az örök Városba, s nem hagyja, hogy a gyerekeket lepisszentsék, mert helyettük a kövek beszélnek.

Ha igaz, hisz nem akárki mondja, hogy fölzúgnak a hamuszín egek, hajnalfele a ravensbrücki fák, és megérzik a fényt a gyökerek, és szél támad, és fölzeng a világ, akkor az az elhengerített  kő is beszél, egy másik erőről, mely, mint szálkát veszi vissza a kőnehéz bűngerendáinkat.

Húsvét van. A kő elhengeríttetett. Jézus szabad! Nem köti állkendő, sem a gyolcs, nem őrzi többé hitvány zsoldos sereg! Ez a Szabadság a Föltámadás, melyet most az Úr az Atyja mellől ráhint a világra. Virágok nyílnak, szívek élednek. Él az Élet. Valóban föltámadt!