„Aznap nála maradtak” - Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 2. vasárnapra
Évközi 2. vasárnapon
János evangéliumának részletét olvassuk. Keresztelő János tanúságtételére két tanítványa
követni kezdi Jézust, s miután találkoztak vele, Simont, a későbbi Pétert is elhívják
hozzá. A történet emlékek sorozataként jelenik meg előttünk. Aki pedig emlékezik,
nemcsak a szépet, hanem a lényegeset is jobban látja. Egyfelől lebilincseli egy-egy
apró részlet, amelynek jelentőségét nem is érti igazán, csak megmaradt benne. Másfelől
ragyogó pillanatok elevenednek meg előtte, amelyekben valahogy összesűrűsödik az élet,
felfénylik valami abból, amit az igazságnak szoktunk nevezni.
Történetünkben
ezek a fénylő fogódzópontok egyfelől a nevek, a szereplők megnevezései. János azt
mondja Jézusról, hogy ő „az Isten báránya”. Ez a kijelentés összegzi, felfrissíti,
amit János már korábban mondott Jézusról (Jn 1,29-34), egyben megelőlegezi, ami majd
az egész evangéliumban történik. János olyan szeretettel és tisztelettel beszél Jézusról,
hogy érdemes lesz őt követni, mert olyannak látja, mint akihez joggal kapcsolhatók
Izrael és az emberiség legmerészebb vágyai. „Nézzétek, az Isten báránya!” Egy ártatlan,
gyenge bárány, aki nem emel vádat, nem tiltakozik, mégis a világ minden terhét képes
elhordozni (vö. Iz 42,2; 53,6-7)! Valaki, aki elviszi a balhét, aki megmenti, megőrzi
és új életre kelti a szunnyadó, félig kimondott, félig megvalósított jó szándékok
és félig sikerült kapcsolatok roncstemetőjét! Ő a bárány, akinek csontját nem törik
(Jn 19,36), akit akkor feszítenek keresztre, amikor a templomban a húsvéti bárányokat
leölik, mégpedig azért, hogy az egész népért haljon meg, sőt hogy Isten szétszórt
gyermekeit egybegyűjtse (Jn 11,50-52), áldozatul, szeretetből, életet, sőt „lelket”
adóan (Jn 19,30).
A mester és tanítványai kapcsolatára a bensőségesség, a
szeretetközösség jellemző. Ki ne emlékezne szívesen egyik-másik szerető barátjára
vagy ismerősére beavatottként, lényegtelen semmiségeket felidézve, amelyek valamiért
mégis olyan jelentősek? Jelentős vagy sem, hogy Jézus első szava János evangéliumában
éppen egy kérdés: „Mit kívántok?” Jelentős vagy sem, hogy a „rabbi” szónak éppen „mester”
jelentése, hogy „aznap nála maradtak”, vagy hogy mindez éppen „a tízedik óra körül
volt”? Az beszél, az mesél így, aki szeretettel emlékezik élete nagy kalandjára, meghatározó
fordulatára. Aki, ha tehetné, ma is hívna még néhány testvért, hogy jöjjenek, mert
„megtaláltuk”! Persze annak, hogy „nála maradtak”, biztosan van jelentősége. Jézus
később gyakran inti is majd övéit, hogy „maradjanak” őbenne, mert akkor az Atyában
maradhatnak, ahogy ő is megtartja az Atya parancsait, így benne marad, nála lakik
(vö. Jn 6,56; 15,1-10 stb.; lásd még Mk 3,14 is). Ami most még hétköznapi részlet,
az holnap vagy holnapután maga a mennyei élet, életközösség Istennel.
De addig
még hátra van ez-az. Többek között egy másik földi sors beteljesedése. Simonból még
Kéfásnak, sziklának kell lenni – hogy az elbeszélés másik fordulatát, másik új nevét
is megemlítsük. Sziklának kell bizonyulnia, de úgy, hogy ereje nem önmagában van.
A mindig megújulásra szoruló Egyház sziklája csak Jézus erejében, a Bárány erejében
bizakodhat. Hiszen lesz árulás, lesz tagadás, de lesz megbocsátás, lesz kegyelem is.
Itt a Bárány, az ártatlan engesztelő! És talán itt van, ha név nélkül, titkosan, rejtve
is, a szeretett tanítvány: „a kettő közül” a másik, aki aznap követte Jézust.
Ha
nincs ez a bensőséges barátság, ha nincs ez a szerető emlékezés, miből lenne erőnk
ma és holnap „újrakezdeni”? Ha nincs barátunk, szerelmünk vagy igazi mesterünk, ki
küld majd Jézus mellé, hogy nála maradjunk? Az imádságot, a felebaráttal való találkozást
olykor átjárja Jézus jelenlétének ajándéka. Isten Fia lakást vett az emberek világában.
Ezért találhatunk otthonra nála, vele, és a körülötte szövődő barátságokban.