Egy teológus emberi arca... Alszeghy Zoltán jezsuita teológia professzor születésének századik évfordulójára

- P. Vértesaljai László jegyzete

Száz éve született – 1915-ben, egy gyorsan fejlődő, pezsgő életű világvárosban, Budapesten. Nagyapja író, apja Alszeghy Zsolt egyetemi tanár, a magyar irodalomtörténet kiemelkedő alakja. Anyja is ebben a szellemi körben mozog, így kap Zoltán a szülői házban műveltséget, nyelveket, kultúrát és főként hitet, mely kezdettől fogva olyan alapos pallérozottsággal szereli föl őt, ami révén otthonosan mozog a szellemtörténet világában. Édesapja a magyar műveltség gyökereit kutatja, a középkori iskoladrámák világa asztal melletti téma a családban: ferencesek, piaristák, pálosok, jezsuiták darabjai idézik a kort és igézik meg a fiatalembert, aki aztán az érettségit követően, 18 évesen azonnal belép a Jézus Társaságába. Izgalmas tanulmányok Budapesten, majd 1939-től Rómában a Pápai Gergely Egyetem diákja, ahol doktori fokozatot szerez és ott fogja a tudása és a kor, a háború meg ami utána jön... 1949-től 1990-ig a Gergely Egyetem tanára.

Amikor most megemlékező sorokat írok róla, személyes emlékek bukkannak föl bennem, máig élő mély benyomások…

1979-ben kerültem Rómába az ő egyetemére, de bizony nagyon elárvultan, nyelvismeretek nélkül, valójában első magyar diákként a Német Magyar Pápai Kollégiumban. Árva is voltam, mert apámat akkor már kilenc éve elvesztettem. Ő pedig csak két évvel volt idősebb nála.

Az arcára emlékszem, bárhol, becsukott szemmel is. Mert szép arca volt. Nyitott, sugárzó, mosolygó. Valami békesség sugárzott az arcáról. Ma már tudom a pontos szavát is ennek: Serenitas! A lélek benső derűje!

Az alakjára emlékszem, ahogy egyenesen tartotta magát. Nem szálfaegyenesen, nem mereven, egyszerűen egyenesen, és picit oldalra billentett, emelt fővel. Mindig tiszta volt a sötétszürke öltönye, a vasalt papi ingével, egész ápoltsága jó benyomást keltett. Meglehet furcsa, hogy erről beszélek? De tudjátok meg, amikor a Germanicumban délben a német diákokkal együtt az olasz past’asciuttát ettük, sokszor éppen erről beszélgettünk. „Álcegiről”- ahogy a németek mondták. Mert a térsaim ez MIND észrevették. Tetszett is nekik. Én pedig büszke voltam, nagyon büszke arra, hogy magyar vagyok, mint ő!

A nagy előadóba mindig pontosan érkezett. Soha nem késett. A katedránál megállt, mellényzsebéből elővett egy kis féltenyérnyi kemény lapocskát és azt olvasva imádkozni kezdett. Nagyon figyeltünk. Hamar megtudtuk, hogy az óra elején a kezdőimádság valójában az aznapi előadás lényege, rövid foglalata és azt kérte a Jóistentől, hogy adja nekünk Fia bölcsességét ebben és ebben. Ez a napra, órára-készen megírt imádsága, egyszóval az imádság volt az iránytűje, azzal orientálódott, Jézus felé! Ezt éreztük mindnyájan és álltunk lélegzetvisszafojtva az Ámenig, majd nagy zajjal egyszerre csapódott le a meredek nagyaula háromszáz hajlítható ülőkéje.

Közben valami mulatságos történt, amit nem lehetett megállni mosoly nélkül. A nagy professzor elővett a kabátja zsebéből egy narancssárga tojásfőző órát. Fölhúzta negyvenöt percre. A kis masina szorgalmasan tiktakolt, a csendes nagyterem hátsó zugában is- lehetett hallani. Aztán mi elfeledkeztünk az óráról, ő pedig beszélt a kezdetekről… és a végső dolgokról. negyvenöt percben. Nem a kinti aula csengője intette, ő picit elébb abbahagyta a saját órájára föl és keresztvetés után az ajtó felé indult. Alfától ómegáig tanított, ami belefért az akkor kiszabottba. Tudta mit és azt is hogyan csinál!

Nem véletlen, hogy a teológia módszertanának nagy megújítója. Hogy azt a valamit, ami a teológia, miként lehet „csinálni”. Olyan „jezsuita Öveges József” volt, nem fizikából, hanem dogmatikából, hittanból. De egyszerűen és érthetően. Ez az Alszeghy! Ez is. Mert a dupla órás előadás húsz perces szünetében – én ezt már ’79-ben tiszteletreméltó örökségként kaptam – az ajtó előtt őreá váró sor első emberéhez lépett, belekarolt, akár szeminarista, pap vagy szerzetesnővér, civil vagy klerikus lett légyen – és szépen elkezdett a nagy aulában körbe járni vele. Mint régen Athénben. A peripatetikusok, a körbejárók! A kör végén mindig jött a váltás, a következő menet! S a becsengetésre nem fogyott el a sor!

Sokszor töprengtem, mi lehetett az oka ennek a sajátos, kedves, jó szemmel látott gregoriánás jelenetnek. Biztos a hírnév is! A neves jezsuit!. De sokkal inkább valami más. Egyfajta kisugárzás, és bölcsesség, alapos tudás, igen, de mögötte valamiképp egyfajta tiszta gyermekség. Bizalommal teli tekintet, nincs semmi tanáros szigor, vagy komolykodás. „Ha nem lesztek ilyenek, mint a gyermek…!” – mondta a Mester és Alszeghy jól tudta ezt. Amikor Hamvas Béla az epiphoitészisz-ről, az istengyermekségről beszél, mindig az Alszeghy arcát látom.

Személyesen is sokat köszönhetek neki. Nemcsak tanárom lett, hanem pátyolgatóm is. Gyóntatóm és lelkivezetőm. Az a készület, amivel vállalta az életet, ahogy tartotta az előadásait, kétszer negyvenöt perc tartamban, ahogy előre tudta és kérte, mit is akar mondani, megmutatta a módszertanát. A keretet, ami nem a lényeg, de mégis segít, mert út, amin járni lehet. Rajtam is látta, ennek a keretnek a hiányát! Tavasztájt, amikor már a télikabát lekívánkozott rólunk, de nekem nem volt felöltőm, megkérdezte, miért nem abban járok. Nincs nekem! - feleltem. Egy hét múlva elhívott a Városba. Magára vette a felöltőjét, emlékszem, sokáig kereste a pénztárcáját a cellájában és aztán elvitt a „la Rinascente”-be, Róma akkori legelegánsabb üzletébe, a Corso és a Tritone sarkán. Addig-addig kerestünk, míg olyat találtunk, ami neki is, nekem is tetszett. Aztán mosolyogva megvette és én hazakísértem.

Látta rajtam az első római hónapok lázát, hogy minden erővel töröm magam az olasz nyelv elsajátításában. Kérdezte, olvasok-e valamit olaszul. Mondtam - Még nem tudok olaszul! Gyere el holnap is! – válaszolt és én mentem. Kezében sárga könyvvel várt. Látom, Agathe Christie! Ez egy giallo, sárga borítójú – innen a név – detektívregény. Akármilyen butaság is, de olvasd, ez az utca nyelve, itt így beszélnek. Tele van társalgással. Persze kiolvastam a vizsgaidőszak kezdetére!

Egyszer, június végén mesélt nekem arról, hogy a nyári három hónapos „vacanze” idején Palermóba megy, aztán Sardegna-ra, majd Gorizia-ba, Trieszt mellé. Papoknak tart szentignáci lelkigyakorlatokat. Azóta már tudom, hogy ötventől kilencvenig – valóban Palermótól Triesztig, egész nyáron át ezt csinálta. Pásztora volt a pásztoroknak. Zsebében előre kész imádsággal és a kezdéskor felhúzott órával. Naprakészen, egy életen át. Biztos, 1991. május 18-án is, amikor Mester hazahívta. Ment, az első szóra.

Még egy emlék! 1988-ban az umbriai Collevalenza-i óriás lelkigyakorlatos központban tartott egyhetes lelkigyakorlatot Joseph Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció akkori prefektusa hatszáz olasz pap jelenlétében. Engem is meghívtak milánói csiellínós papbarátaim. A lelkigyakorlat végén a tanúságtételek között engem is szólítottak, jöjjön egy hang a vasfüggönyön túlról is. Szóltam. A búcsúzáskor sokan szorongatták a kezemet: Pádre Álszeghy! Pádre Álszeghy! Mádzsár!

Ismerték, mert tanította őket, ismerték, mert rész vettek a lelkigyakorlatain.

Befejezem! Írtam: „És én büszke voltam, nagyon büszke arra, hogy magyar vagyok, mint ő!” Ezt most átteszem jelen időbe. Éppúgy igaz most is, csak éppen hiányos. Büszke vagyok arra, hogy magyar, magyar jezsuita vagyok, mint Ő! De ez nem érdem. Ez ajándék! Köszönöm, Uram, hogy nekünk adtad – az anyján-apján keresztül – a te fiadat, Alszeghy Zoltánt.