„A szegényekről gondoskodni nem kommunizmus, hanem evangélium” – új könyv Ferenc pápa társadalmi tanításáról

„Ferenc pápa. Megöl ez a gazdaság”
– címmel jelenik meg Ferenc pápa társadalmi tanításáról szóló könyv Andrea Tornielli és Giacomo Galeazzi gondozásában. Andrea Tornielli a „Vatican Insider” szerkesztője, Giacomo Galeazzi a „La Stampa” olasz napilap Vatikán-szakértője. A kötetet a Piemme kiadó jelenteti meg január 13-án pénteken (228 oldal, 16,90 euró). A könyv összegyűjti és elemzi Ferenc pápának a szegénységről, a kivándorlásról, a szociális igazságról, a teremtett világ védelméről szóló beszédeit, dokumentumait és felszólalásait. A kötet szembesíti ezeket a gazdaság, a pénzügy és az egyház társadalmi tanításának a szakértőivel, többek között Stefano Zamagni professzorral és Ettore Gotti Tedeschi bankárral, akik elmondják véleményeiket a pápa társadalmi tanításáról.
A könyv egy interjúval zárul, melyet Ferenc pápa 2014. október elején adott a két társszerkesztőnek. Ebből az interjúból közölt részleteket január 11-én egyidejűleg a torinói La Stampa, az argentin La Nacion és az amerikai Associated Press.

Az alábbi fordítás a La Stampa kiadás alapján készült:

„Marxista”, „kommunista” és „pauperista”: Ferenc pápának ezek a szavai a szegénységről és a társadalmi igazságosságról, illetve gyakori felszólításai a szükséget szenvedők iránti figyelemre, kritikával illették őt, némelykor keményen és szarkazmussal fogalmazott vádakkal is. Hogyan éli ezt meg a Bergoglio pápa? Miért van jelen ennyire a szegénység témája a megnyilatkozásaiban?

Szentatya, a kapitalizmus, ahogy azt az utóbbi néhány évtizedben megéltük, Ön szerint valamiképp visszafordíthatatlan rendszer?

„Nem tudnék válaszolni erre kérdésre. Elismerem, hogy a globalizáció sok embert segített kiemelkedni a szegénységből, ugyanakkor másokat pedig éhhalálra ítélt. Igaz, hogy abszolút értékben nőtt a világ gazdagsága, de gyarapodott az egyenlőtlenség is, és új fajtái támadtak a szegénységnek. Miként ismeretes, ez a rendszer a leselejtezés kultúrájával tartja fönn magát, amiről már számos alkalommal beszéltem.

Van tehát politika, szociológia és egy bizonyos magatartásforma is a leselejtezés mögött. Amikor a rendszer középpontjában már nem az ember, hanem a pénz áll, amikor a pénz bálvánnyá válik, a férfiak és a nők közönséges eszközeivé válnak egy olyan társadalmi és gazdasági rendszernek, melyet mély egyenlőtlenségek jellemeznek, sőt uralnak.

Így „selejtezik” le, ami nem szolgálja ezt a logikát. Ez olyan magatartás, mely leselejtezi a gyerekeket és öregeket, hogy aztán most lesújtson a fiatalokra is. Megdöbbenéssel észleltem, hogy a fejlődő országokban a 25 év alatti fiatalok milliói vannak munka nélkül. Őket „sem-sem” fiataloknak neveztem el, mert sem nem tanulnak, sem nem dolgoznak: nem tanulnak, mert nincs erre lehetőségük, nem dolgoznak, mert nincs munkájuk.

De emlékeztetni szeretnék a leselejtezés kultúrájára, mely arra ösztönöz, hogy vessük el a gyermekeket, akár abortusz révén is. Engem lesújtanak az ilyen alacsony születési arányszámok itt Olaszországban: így elvesztjük a kapcsolatot a jövővel. Hasonló módon vezet a leselejtezés kultúrája a magukra hagyott idősek burkolt eutanáziájához. Ahelyett, hogy úgy tekintenénk rájuk, mint a memóriánkra, az emlékezetünkre, ami a múlttal való kapcsolatunk és egyúttal a bölcsesség forrása a jelen számára.

Olykor megkérdem magamtól: Mi lesz a következő selejt? Időben meg kell állnunk! Kérem, álljunk meg! Következésképpen, hogy a kérdésre válaszoljak, azt mondanám: ne tekintsük a dolgok ilyen állapotát visszafordíthatatlannak, ne törődjünk bele! Próbáljunk meg egy olyan társadalmat és gazdaságot építeni, melyben az ember és az ő java, nem pedig a pénz, áll a középpontban.

Változás, a társadalmi igazságosságra irányuló nagyobb figyelem létrejöhet-e egy magasabb etikájú gazdaságban, vagy pedig jogos feltételezni a rendszer strukturális átalakítását is?

Mindenekelőtt érdemes emlékeztetni arra, hogy szükség van etikára a gazdaságban és szükség van etikára a politikában is. A különféle államfők és politikai vezetők, Róma püspökévé történt választásom után többször beszéltek nekem erről. Elmondták: „Nektek, vallási vezetőknek segítenetek kell bennünket, hogy etikai irányjelzéseket adjatok nekünk!”. Igen, a pásztor megteheti a maga felhívásait, de meggyőződésem, hogy szükségünk van – ahogy arra XVI. Benedek emlékeztetett bennünket a „Caritas in veritate” enciklikájában – olyan férfiakra és nőkre, akik Isten felé tárják ki karjaikat, hogy imádkozzanak, tudatában annak, hogy a szeretet és a megosztás az, amiből az igazi fejlődés fakad. Nem a kezünk munkájának a gyümölcse, hanem ajándék, amit kérni kell.

Meggyőződésem továbbá, hogy ezeknek az embereknek el kell köteleznie magukat minden szinten, a társadalomban, a politikában, az oktatásban, mindig a közjót állítva a középpontba. Nem várhatunk tovább a szegénység strukturális problémáinak a megoldására, hogy meggyógyítsuk a társadalmainkat egy olyan betegségtől, ami csak újabb válságba sodorhat bennünket. A piacok és a pénzügyi spekulációk nem élvezhetnek abszolút függetlenséget! Szükség van a tartalékok jobb szétosztását célzó programokra, eljárásokra és folyamatokra, munkahelyek teremtésére, a kirekesztettek teljes körű támogatására”.

Miért van, hogy XI. Piusz pápa „Quadragesimo Anno” kezdetű enciklikája a pénz nemzetközi imperializmusa ellen, ma sokak számára – köztük katolikusoknak is – túlzónak és radikálisnak tűnik?

XI. Piusz azok számára tűnik túlzónak, akik találva érzik magukat a szavától, akiknek elevenébe vágnak a prófétai vádak. A pápa azonban nem túlzott, megmondta az igazságot az 1929-es gazdasági válság után és „jó alpinistaként” látta, hogyan állnak a dolgok, hiszen messzire látott. Gyanítom, hogy a túlzók inkább azok, akik még ma is találva érzik magukat XI. Piusz pápa intéseitől.

Érvényesek maradnak a „Populorum progressio” lapjai, amelyekben azt mondják, hogy a magántulajdon nem abszolút jog, hanem alá van rendelve a közjónak, továbbá érvényben marad Szent X. Piusz Katekizmusa, mely az égbekiáltó bűnök között felsorolja a szegények elnyomását és munkások jogos bérének a visszatartását?

Nem csak máig érvényes azok, hanem az idő múltával egyre inkább igazolást nyernek.

Sok embert szíven talált a “szegények, mint Krisztus teste” kifejezése. Zavarja Önt, amikor pauperizmussal vádolják?

„Már Assisi Ferenc előtt voltak pauperisták a középkorban. Sok ilyen pauperista áramlat létezett. A pauperizmus az evangéliumnak és magának a szegénységnek is a karikatúrája. Szent Ferenc azonban segített abban, hogy felfedezzük a szegénység és az evangéliumi út közötti mély kapcsolatot. Jézus mondja, hogy nem lehet egyszerre két úrnak szolgálni, Istennek és a gazdagságnak. Ez pauperizmus?

Jézus elmondja, hogy mi az a „protokoll”, ami alapján megítélnek bennünket. Máté evangéliuma 25. fejezetében olvassuk: „éheztem, szomjaztam, börtönben voltam, beteg voltam, meztelen voltam és segítséget adtatok, felruháztatok, meglátogattatok és gondozásba vettetek”. Valahányszor ezt tesszük egy testvérrel, Jézussal tesszük. Felebarátunkat gondozásba venni, aki éhes, aki testben-lélekben szenved, aki segítségre szorul. Ez a hasonlat sarokpontja. Ez pauperizmus? Nem, ez evangélium!

A szegénység távol tart a bálványimádástól, az önelégültség érzésétől. Zakeus, miután szembenézett Jézus irgalmas tekintetével, vagyona felét odaadta a szegényeknek. Az evangélium ezen üzenete mindenki felé fordul, az evangélium nem a gazdagokat ítéli el, hanem a gazdagság bálványozását, ami érzéketlenné tesz a szegény kiáltásával szemben. Jézus mondta, hogy mielőtt adományunkat az oltár előtt felajánlanánk, ki kell engesztelődnünk a testvéreinkkel, hogy békében lehessünk vele. Azt hiszem, hogy a hasonlóság jegyében kiterjeszthetjük ezt a kérést a szegény testvéreink felé is, hogy békében éljünk velük”.

Az egyház hagyományával való folytonosságot hangsúlyozta Ön ebben a szegények iránti gondoskodásban. Tudna néhány példát mondani ebben az összefüggésben?

„Néhány hónappal a II. Ökumenikus Vatikáni Zsinat megnyitása előtt XXIII. János pápa mondta: „Az egyház úgy mutatkozik be, amilyen és amivé szeretne lenni, a mindenki egyháza, de különösen is a szegények egyháza”. A következő években a szegényeket előnyben részesítő döntés bekerült a tanítóhivatal dokumentumaiba. Valaki gondolhatna itt újdonságra, ezzel szemben egy olyan odafigyelésről van szó, melynek gyökerei az evangéliumban rejlenek és amit a kereszténység első századai már dokumentálnak.

Ha a 2. és 3. század egyházatyái homíliáinak néhány részét idéznénk arról, hogyan is kellene bánni a szegényekkel, biztosan lenne valaki, aki megvádolna engem, hogy marxista homíliát tartok. „Nem a tiédet adod oda a szegénynek, hanem azt adod neki, ami az övék. Minthogy ami van, az közös használatra adatott, te pedig magadnak tartod fenn. A föld mindenkié, nemcsak a gazdagoké”. Ezek Szent Ambrus szavai, melyeket VI. Pál felhasznált a "Populorum progressio” kezdetű enciklikájában, hogy „a magántulajdon nem képez feltétlen és abszolút jogot és senkinek nincs felhatalmazása arra, hogy saját kizárólagos használatára foglalja le azt, ami túllép az ő szükségletén, amikor a másiknak a legalapvetőbb feltételek hiányoznak”.

Aranyszájú Szent János mondja: „Ha saját javaidat nem osztod meg a szegényekkel, akkor meglopod őket és megfosztod az élettől. Javaink nem a miénk, hanem az övék”. (…) Amint látni lehet, ez a szegények iránti gondoskodás benne van az evangéliumban és az egyház hagyományában, az nem „kommunista találmány” és nem kell azt megideologizálni, mint ahogy az többször is megtörtént a történelem során.

Az egyház, amikor meghív arra, amit az „közömbösség globalizációjának” neveztem, messze távol van bármiféle politikai érdektől vagy akármilyen ideológiától: egyedül Jézus szavai indítják és hozzá akar járulni egy olyan világ építéséhez, amelyben törődünk egymással és gondozzuk egymást”.

(vl)