„Gyalázkodó gyilkos gúny és füstölgő puska nélkül”
P. Vértesaljai László SJ jegyzete Ferenc pápa vasárnapi keresztelői szentmiséje kapcsán

„Gyalázkodó gyilkos gúny és füstölgő puska nélkül”
Vasárnap van, délelőtt, ablakomból szürke eget látok. Vékonyan sír az ég, vigasztalanul. Ma az emberek sírnak. Párizsban és Rómában. Párizsban a halál miatt. Rómában az élet miatt. Párizsban temetnek, Rómában keresztelnek.

Vasárnap van, Urunk megkeresztelkedésének ünnepe. A Názáreti, a harmincéves ismeretlenségből előlépve a Keresztelő elé áll, belemerül a vízbe, ebbe a „mindenféle szennyet oldó halálos ágyba”, majd kiemelkedve abból beleöltözik az Odaföntről jövő Szavakba, a „te vagy az én szeretett fiam” tiszta száraz gyolcsába és elindul…

A Sixtus kápolna most nem múzeum, hanem végre újból éli az eredeti rendeltetését: életet ad. Új életet kicsi életeknek. Harminchárman vannak, csecsemők, alig pár hónaposak. A jó öreg kápolna az elviselhetetlenül sok turista után most csodálkozik, mert újat lát és újat hall, szemet gyönyörködtetőt, fülnek is fölségeset: csecsemősírást! Mintha otthon lennék a Mária utcában, a vasárnapi keresztelőkön, édes-gyönyörű gyermeksírásokkal együtt.
Harminchárom kicsi gyermek, minden egyes jézusi életévre egy-egy kicsike jut. Minden idehoznák az Üdvözítőnek evangélium-el-nem-mesélte könnyeit, évről-évre egy-egy sírást, mindaddig, míg ő is, a harmincharmadikban könnyet nem fog… Miért félünk a sírástól? Hiszen az is „csak” egyfajta keresztelő, nemde benne fürdik a szem – és bizony mondom – aki így kisírja magát, az megújul, újjászületik. Az öreg Rembrandt egyik kései vásznán, „a tékozló fiú hazatérésén” nemcsak Saskia-t, a kedvest és a halott Titusz fiát siratja el, hanem önmagát is, az Atya-anyába bújt csecsemőfejjel. És könnyekkel!

Csak szülők, keresztszülők és nagyszülők vannak jelen most a Sixtus kápolnában, de így is megtelik a pápa családi kápolnája. Az is most, „cappella famigliare”, mert itt van a munkatársi nagycsalád, a pápai mini-ország egyszerű hivatalnokai: rendőrök, bérszámfejtők, újságírók, eladók, takarítók, szakácsok…, Ferenc pápa munkatársai, most együtt ülnek, férfiak és nők, férjeikkel és feleségeikkel együtt. És ölükben a „kicsi”, a család büszkesége! Ezek e kicsik a világ teremtése óta a legnagyszerűbb csodák! Felülmúlhatatlanok!

Egyszer, tudom, mert ő maga mesélte, hetet keresztelt. Buenos Airesben, egy szegény, nehézsorsú asszonynak a hét gyermekét. Az a hét gyermek, legalább három apától, nem talált olyan papot a környéken, aki elvállalta volna ezt a sorozat-keresztelést. És akkor az az asszony fölkerekedett. Mert ilyenek az asszonyok, ellehetetlenülésük végén, kiutasítva mindenhonnan, egyszer csak rettenetes erővel fölkerekednek és viszik a gyermeküket. Ha kell, a világ végéig! Ha nem így lenne, gyanítom, már kihalt volna ez a föld. Az az asszony is fölkelt, bekopogott az érsekség ajtaján és az érsek személyesen fogadta. Látom, ahogy kicsit előredőlve hallgat, figyel, mélyen az asszony szemébe néz és mondja: „Lányom, én megkeresztelem a gyerekeidet, mindet, egyszerre, s mivel szegények vagytok, elég lesz az az egy keresztanya és egy keresztapa, ők maradnak, a gyerekeket majd közben cseréljük. De előtte párszor bejöttök keresztelési felkészítő beszélgetésre, aztán jön a fiesta! Az agapéról én gondoskodom, igaz, egyszerű lesz, üdítő és néhány szendvics! Rendben?” A válasz, garantálom, buenos airesi asszonysírás volt. Mélyről jövő, szívből fakadó, hiteles, hálás.
Nézem a keresztelés puritán egyszerű szertartását. Ferenc pápa jobbjában egy ezüst kagylóhéjjal, a keresztelőmedence fölött, szemben az oldalfalon Perugino freskóján János éppen kereszteli a keresztség szerzőjét, és jönnek a családtagok… A keresztanyák hatalmas öntudattal tartják a kicsiket, akik többnyire sírdogálva élik át az „új világba” kerülésüket. A „régibe” is sírással kerültek, úgy látszik, ez kikerülhetetlen!

Ferenc pápa szemébe néz a keresztszülőknek és név szerint említi a keresztgyermeküket, kérdi tőlük és a mögötte álló szülőktől: „Akarjátok-e, hogy gyermeketek a most megvallott keresztény hitben elnyerje-e a szent keresztséget?” – „Igen, sí, lo voglio” – ebben a szóban benne rejlik az akarás, a tudatos kinyilvánítás. A legszemélyesebb döntés ez, a gyermek jövőjéről. A gyermek jövőjéről…?

El- és kinézek. Odakint esik az eső. Sír. Róma után Párizsra gondolok, ahol hamarosan temetnek, aztán Nigériára gondolok, ahol Boko Haramék megint ölnek és anyák szorítják magukhoz a vértől ázó kicsiny fekete gyermektesteket…
Elbizonytalanodom.

A Lélek súgja a kedves nyolcadik zsoltárt: „Kisdedek és csecsemők ajkán zendítesz dicséretet ellenségeiddel szemben, hogy elnémíts ellenséget és lázadót”. Hogyan gondolod ezt, Uram? – kérdem tőle s mert válasz azonnal nem jő, nézem a keresztség záróeseményét. A megkeresztelt, újszülött és újjászületett kicsik, most édesanyjuk ölén nyugszanak. Az anyák arcát látom, ahogy gyermekeiket nézik. És ott van az Úr válasza az ő arcukon. Harminchárom gyermek, harminckettő anya, van egy lányka ikerpár is köztük, tehát harminckettő Madonna arc. Nem nézik a környező veszélyt. Nem számolnak a gomolygó fellegekkel. Gyermekeikre mosolyognak. Az anyák hitével. Azok a kicsik ebből élnek. Sóhajtok, ha látná ezt a világ! Igen, ha látná ezt a világ, meg is élne belőle. Gyalázkodó gyilkos gúny és füstölgő puska nélkül.

2015. január 11.