Kéznyújtásnyira - P. Vértesaljai László SJ év végi hálaadó elmélkedése Isten hétköznapi csodáiért

Nem is tudom, kinek mondjam el, elmondjam-e, hiszen ezek olyan apróságok, melyek az emberrel jártában-keltében történnek. Mégis elmondom, mert olyan rendkívüli itt minden! Szenteste előtt egy nappal a Szent Péter téren csak úgy átsétálni, azért ugye, mégis csak különleges! Új fényben úszik a bazilika homlokzata és a kupolája, ragyog a sok lámpa a tér közepén, az obeliszk mellett felállított hatalmas karácsonyfán… és a betlehemest ajándékozó Verona város óriási barlangjában még mindig üres a jászol! Már közel van az Ünnep, de még nincs itt! Már csak egyet kell aludni…!

Este hét óra van, ilyenkor már a hivataloknak zárva kellene lenniük! Én pedig éppen azt remélem, hogy valahol a Vatikánban egy szoba még nyitva lesz, ahol várnak rám. Nemigen járok arrafelé, az utat sem ismerem, érdeklődöm hát. Új, kékszínű, mágneskártyás vatikáni személyi igazolványom átjuttat minden ponton, a svájci gárdisták és a vatikáni csendőrök a papi ruhámra föl szépen szalutálnak és már benn is vagyok a Cortile Belvedere tágas udvarában. Teljesen kihalt minden, olyannyira, hogy kedvem szottyanna egy nagyobb sétára. Jobbra szökőkút vize csobog, egyébként betlehemi csönd telepszik mindenre. Végül aztán balra indulok, ellépdelek a vatikáni tűzoltóság mellett, aztán a Sixtus kápolna tövében gárdista irányít, ott a lift, menjek csak fel a prima loggiára. Megyek is én bátran, s látom, hogy van még tovább is, a második szint és a harmadik…! Az a pápai lakosztály világa! Közben landolok az első loggián, ahol rövidlátó gárdista érdeklődik, hogy mit keresek én errefelé, ahol madár sem jár. Ez bizony igaz, mert kihalt itt minden múlt év március közepe óta. Az új lakó kiköltözött a „sufniba” és ez most itt parlagon hever.

Ritka madár errefelé még a fehérruhás pápa is! Vannak, akik nehezményezik ezt, őket most szelíden kézen fognám és vezetném a prima loggián: Gyertek velem együtt és lássátok! Körbenéznénk és látnánk, hogy valóban pompás itt minden, az üveggel borított reneszánsz árkádos folyosó, mely szinte végeláthatatlan, oly hosszú! Itt-ott mellékfolyosók nyílnak…, a falakat pompás „grottesche” freskók díszítik. Közben azért haladok, noha húzom az időt…, míg egyszer csak olvasom az elém meredő réztáblát: „Ufficio delle Celebrazioni Liturgiche del Sommo Pontefice - Pápai liturgikus szertartások hivatala”. Itt egy fiatalember fogad, s kérdi, hogy én vagyok-e a „padre Lazlo Vertesalala…”. „Úgy nagyjából” válaszolok, de azért meglep ez a jól informáltság és már át is veszem a borítékot, benne egy szép sárga mártott papírral, mely feljogosít arra, hogy Ferenc pápa éjféli miséjén koncelebrálhassak. Végre megvan! – gyullad ki az öröm bennem és a hála Pio atya iránt, aki „elintézte” nekem, hogy mégis, MÉGIS ott lehessek.

Mert ennek története van. Annak múltbeli része a Mária utcához kötődik, amit el kellett hagynom, és most nem is tudom, állnak-e már a karácsonyfák, érződik-e a finom fenyőillat a templomban. Errefelé csak piros mikulásvirág járja, szegény olaszok! Karácsony estére gondoltam már napok óta, s arra az eshetőségre, hogy a végén még nem lesz mit csinálnom. „Nagy szégyen lenne” – gondoltam, s erre megijedtem, mert ezt az állapotot így én nem ismerem, Karácsonyt tájt aztán „assolutamente” nem! Szépen kigondoltam tehát, hogy akkor átsétálok a közeli Szent Péter bazilikába a „fél tízes itteni éjfélire” és egy kicsit besegítek Ferenc pápának, áldoztatni, úgy ahogy azt rendesen csinálják a pesti jezsuitáknál, a Lőrinc pap téren. Megtudtam, ehhez engedély kell, s miegyéb. Írtam tehát az adott címre szárnyas szavú levelet, és elküldtem. Felfolyamodtam nagy barátomhoz, Pió atyához és lestem a választ, ami hamar meg is érkezett. Hozta a hírt, hogy nagyon sajnálják, de nincs már lehetőség… és így tovább, hosszú körmondat. Nálunk úgy mondják ezt egyszerűen: Minden jegy elkelt! Na, nem kell fizetni érte, csak éppen időben odafolyamodni. Az odafolyamodást gyorsan eltoltam Nagyböjtre, hogy Húsvétkor azért mégis csak ott lehessek a helyemen.

Töprengtem, míg végül földerengett, hogy akkor „hívő” leszek, „egyszerű hívő”, akik ezrével bejuthatnak az éjféli misére. Igen ám, de ehhez is papír kell és ahhoz felfolyamodás. Két nappal Karácsony előtt ez itt Rómában pont olyan, mint Betlehem volt fél nappal az Isten Fia születése előtt: Minden hely elkelt! Miután elfogadtam az első elutasítást, erre a másodikra már nem gondoltam, hogy itt is baj lehet. Egyszerű hívőnek lenni! Azzal már csak nem lehet baj! Aztán jött a válasz: „Nagyon sajnálják, de….”

Elfogadtam ezt is, és így telt el a napom, a közös rádiós Nagykarácsonyi ünneppel, aztán a mi Kiskarácsonyunkkal a szerkesztőségünkben, ahol még énekeltünk is, mind a hárman. Este, úgy hat tájt, éppen záróra felé, csörren a telefon, gondoltam, ismét egy jókívánság, vagy valamelyik otthoni tévé kéri a pápa beszédét előre…

De nem! A Prima Loggia-ról hívtak, hogy egy bizonyos „hosszúfurcsanevű” magyar jezsuita mehet a jegyért. Mint „pádre” vagy mint „egyszerű hívő”? Ezt nem tisztáztuk, de ahogy kész lettem, indultam is a már említett módon.

Visszafelé azért valami meleget éreztem a szívemben. A kicsik melegét, akiknek nincsen protekciójuk, akik ezért és azért fel-felfolyamodnak, akiket el-elutasítgatnak, és akik azért el-elfogadgatják, ha mégis megérkezik a titkon remélt kedvező válasz. Előttem a hosszú kihalt folyosó, sehol egy teremtett lélek. Megállok, körbenézek. Gyönyörű, gyönyörű itt minden, négyszáz éve egyfolytában gyönyörű! És milyen kevesek léphetnek ide be! Néha állam- és kormányfők! Ritkán és nagyon ritkán, elvétve és elkésve egy-egy oda-nem-illő felfolyamodó!

Ferenc pápára gondolok, a Szent Márta kapu melletti Házra, s a ház melletti kicsi benzinkútra. Odajárnak tankolni a vatikáni kisemberek. Néha én is. Többnyire kicsi Fiatokkal. Máriák, Márták és Józsefek! És ott él az argentin Jorge is, aki most Ferenc pápa, reggelente egy kicsit benzingőzben ugyan, és csúcsidőben sok-sok vendég között. Hát nem groteszk? Nem! Karácsony! Mint Betlehemben.

Mert ennek a történetnek folytatása van, éppen Karácsony estéjén. A fél tizkor kezdődő „éjféli misére” már nyolckor ott kell lenni a Bronzkapu mögötti irdatlan hosszú folyosón. Gyülekezünk, minden földrészről, s örömmel látom, hogy döntő mértékben fiatal papok sorjáznak szépen. Kilenckor beengednek a már zsúfolásig telt bazilikába és ahogy egymás után helyet foglalunk, majdnem nekem jut a korlát melletti szélső hely, ahonnét karnyújtásnyira lehet majd látni a bevonuló Ferenc pápát. Éppen én vagyok az eggyel több, tehát mehetek a sor végére, de az is jó lesz nekem. Mint kiderült, a tévés közvetítés onnan is szépen mutatta az ősz fejemet, még Édesanyám is felismert otthon.

Kilenckor elimádkozzuk latinul az örvendetes rószafűzért. Igen, van amikor egészen jólesik az imádság. Hát ez ilyen volt. Mellettem egy kínai atya, mélyen zengő hanggal úgy imádkozik latinul, mintha valódi középkorász lenne. A mise előtt tapintatosan bemondják sokféle nyelven, hogy tartózkodjunk a tapstól. Így is lesz, jön a pápa, taps nincs, de velem együtt mindenki nyújtja a nyakát, aztán megnyugszik a figyelem és megállapodik a Gyermeken. Ő a Főszereplő, aki közénk, övéihez jött. Titkon nagyon reméltem, hogy a mintegy háromszáz koncelebráló pap közül én is bekerülök azok közé, akik áldoztathatnak majd. A negyedik sorban ülök, a felajánláskor egyik szertartásmester-segéd osztogatja a fehér ostyákkal teli áldoztatótálkákat, és éppen az utolsó előtti leszek a mintegy százból. Aztán eljön a kommúnió pillanata, a szentáldozásé. Lépdelek a templom bejárata felé, és ott az alvégen – nálunk úgy mondták „alszegen” – áldoztatok. Jönnek a hívek a korláthoz, s nyújtom nekik Karácsony gyümölcsét, Jézust, akit Mária nyújt nekünk. Ez volt mindig a papi életem egyik legszebb, naponta ismétlődő, gyönyörűséges pillanata: Jézust nyújtani. Ugyanazzal a mély megrendüléssel, itt talán nagyobb örömmel, hozzá most háromkirályos hódoló tisztelettel jönnek a nagy Szent Péter bazilika eme kis részének a hívei a korlázhoz, hogy találkozzanak Vele.

A beszékezett terület miatt nehézkes a közlekedés, de ilyenkor mindenki a legjobb formáját mutatja: utat engednek egymásnak, félreállnak, egymásra mosolyognak. Karácsony van, lám a kis Jézus, aki egyébként főállásban egy örökkévalóságon át az Isten Hatalmas Fia, most szállást vesz az emberszív kicsi Betlehemében. Ez nagyon szép szolgálat! Csillogó szemeket látni, benne a mély hitet: Igen Ő az, aki eljött! Latinul, vagy olaszul mondom: „Corpus Christi, Corpo di Cristo”, és nyújtom a jászollá formált tenyerekbe, vagy az ajakra, ahogy kérik. Jó ez a szabadság, a mise előtt semmiféle eligazítást nem kaptunk, tehát a bizalom jegyében osztjuk az Istent. Furcsa ezt mondani, de így van!

A jelenlévők közül senki nem kétli, sőt még az is jóváhagyja, aki nem él, talán mert nem élhet Vele. Az egyik áldozó, bicegő, töröttlábú fiatal lány nem tud közel jönni. Föltartja a kezét, szemében hatalmas hit, mondatlan nagy könyörgés: „Ugye, én is kapok? Sugaras arccal válaszolok és pillanatok alatt öt pár kéz alkotta - szeretet-híd – nyújtja az Urat. Kézből kézbe vándorol – pontosan ez az Isten Fia megtestesülésének a követezménye – míg megérkezik. Látom, megérkezik. Az a fiatal lány, alig meri megérinteni, homályos szemekkel nézi a tenyere jászlában, csodálja, mint egykor a pásztorok és ráhullik egy könnycsepp a szeméből. Így áldozik, „két szín alatt”. Hát nem gyönyörű! Úgy érzem magam, mint Édesanyánk, ahogy gyermekkorunkban a vasárnapi asztalnál Apánknak és a nyolc gyermeknek szótlan szétosztotta az ebédet. Egyszer kérdeztem Tőle: Mami, van ennél szebb? Egy gondolat után válaszolt: „Igen, amikor szoptattalak benneteket!”.

Karácsony van. Kapjuk azt, aki Betlehemben, a Kenyér házában „tejtől csendesült”. Mégis szép ez a világ, most a 2014-es év utolsó napján is, mert Te teremtetted, és mert el is jöttél ide. Velünk vagy!

Kéznyújtásnyira!

Róma, 2014. december 31.