Ferenc pápa beszéde a Római Kúria tagjaihoz Karácsony alkalmából - teljes szöveg
December 22-én hétfőn délelőtt Ferenc pápa a Kelemen teremben fogadta a Római Kúria
tagjait karácsony ünnepe alkalmából. A Szentatya hozzájuk intézett beszédét tesszük
itt közzé teljes terjedelmében:
A RÓMAI KÚRIA KARÁCSONYI JÓKÍVÁNSÁGAINAK ÁTADÁSA A
SZENTATYA, FERENC PÁPA BESZÉDE
Kelemen-terem
2014. december 22, hétfő
A
Római Kúria és Krisztus Teste
„Te, aki a kerubok fölött trónolsz, amikor a
mi hasonlatosságunkra emberré lettél, megváltoztattad a föld romlott állapotát” (Szent
Atanáz)
Kedves Testvérek,
Advent végén találkozunk a hagyományos üdvözletek
kicserélése alkalmából. Néhány nap múlva abban az örömben lesz részünk, hogy az Úr
Születését ünnepeljük; Isten eseménye, aki emberré lesz, hogy üdvözítse az embereket;
Isten szeretetének megnyilvánulása; Isten nem korlátozódik arra, hogy valamit adjon
nekünk, valamilyen üzenetet vagy valamiféle hírnököket küldjön, hanem önmagát adja
nekünk; Isten misztériuma ez, aki magára veszi emberi létfeltételeinket és bűneinket,
hogy kinyilatkoztassa isteni Életét, végtelen kegyelmét és ingyenes megbocsátását.
Ez találkozás Istennel, aki a betlehemi barlang szegénységében születik, hogy megtanítsa
az alázat hatalmát. Karácsony ugyanis a fény ünnepe is, amelyet nem a „választott”
emberek fogadnak be, hanem a szegények és egyszerűek, akik várták az Úr üdvözítő művét.
Mindenekelőtt szeretnék mindnyájatoknak – férfi és női munkatársaknak, a világon
mindenütt jelenlévő pápai képviselőknek – és szeretteiteknek szent Karácsonyt és Boldog
Újévet kívánni. Szeretném szívből megköszönni mindennapi elkötelezettségeteket a Szentszék,
a Katolikus Egyház, a részegyházak és Péter Utóda szolgálatában.
Mivel személyek,
nem pedig számok vagy csupán elnevezések vagyunk, külön megemlékezek azokról, akik
ebben az évben fejezték be szolgálatukat a korhatár elérése miatt vagy mert más szerepet
vállaltak vagy pedig azért, mert visszatértek az Atya Házába. Mindnyájukra és hozzátartozóikra
is hálával gondolok.
Veletek együtt szeretnék hálás és mélyen átérzett köszönetet
mondani az Úrnak a végéhez közeledő évért, az átélt eseményekért és mindazért a jóért,
amelyet Ő nagylelkűen véghez kívánt vinni a Szentszék szolgálata révén, alázatosan
bocsánatot kérve tőle minden hiányosságért, amelyeket „gondolattal, szóval, cselekedettel
és mulasztással” követtünk el.
És éppen ebből a bocsánatkérésből kiindulva
szeretném, ha ez a találkozónk és a megfontolások, amelyeket most megosztok veletek,
mindnyájunk számára támasszá válnának és ösztönzéssé egy valódi lelkiismeretvizsgálatra,
hogy előkészítsük szívünket a Szent Karácsonyra.
Erre a találkozónkra gondolva
eszembe jutott az Egyház, mint Jézus Krisztus misztikus Testének képe. Ez a kifejezés,
amint azt XII. Piusz pápa elmagyarázta „abból fakad és szinte rügyezik, amiről gyakran
szól a Szentírás és az egyházatyák” [1]. Erre vonatkozóan Szent Pál írta: „A test
ugyan egy, de sok tagja van. A testnek ez a sok tagja mégis egy test. Így Krisztus
is (1 Kor 12,12)[2].
Ebben az értelemben a II. Vatikáni Zsinat emlékeztet rá,
hogy „Krisztus (misztikus) testének építésénél is érvényesül a tagoknak és a feladatoknak
a különbözősége. Egy a Lélek, aki sokféle ajándékát a maga gazdagsága és a szolgálatok
szükségletei szerint osztja szét az Egyház javára (vö. 1Kor 12,1-11)”[3]. Tehát „Krisztus
és az Egyház a "teljes Krisztus" – Christus totus -. Az Egyház egy Krisztussal” [4].
Szép
úgy gondolni a Római Kúriára, mint az egyház egy kis példaképére, vagyis mint egy
„testre”, amely komolyan és nap mint nap arra törekszik, hogy egyre élettel telibb,
egészségesebb, harmonikusabb és egységesebb legyen önmagában és Krisztussal.
Valójában
a Római Kúria egy összetett test, annyi Dikasztériumból, Tanácsból, Hivatalból, Bíróságból,
Bizottságból áll és számos elemből, amelyeknek nem ugyanaz a feladata, de koordináltan
hatékony, építő, fegyelmezett és példaadó módon működnek együtt, a tagok kulturális,
nyelvi és nemzetiségi különbözőségei ellenére [5].
Mindenesetre, mivel a Kúria
egy dinamikus test, nem élhet anélkül, hogy ne táplálkozzon és hogy ne ápolja magát.
Ténylegesen, a Kúria, csakúgy mint az Egyház, nem élhet anélkül, hogy ne legyen élő,
személyes, hiteles és szilárd kapcsolata Krisztussal [6]. A Kúria tagja, aki nem táplálkozik
minden nap azzal az Eledellel, bürokratává válik (akinek csak a forma, a hatékonyság
számít, aki pusztán egy alkalmazott): olyan szőlővessző, amely kiszárad és lassan
elhal és messzire elhajítják. A mindennapi ima, a szentségekhez való állhatatos járulás,
különös tekintettel az Eucharisztiára és a kiengesztelődésre, az Isten szavával való
mindennapos kapcsolat és a karitatív tevékenységben megvalósuló spiritualitás mindnyájunk
számára életbe vágóan fontos táplálék. Legyen világos mindnyájunk számára, hogy Ő
nélküle nem tehetünk semmit (vö Jn 15,8).
Ebből következik, hogy az Istennel
való élő kapcsolat táplálja és megerősíti a többiekkel való szeretetközösséget is,
vagyis minél bensőségesebben kapcsolódunk Istenhez, annál egységesebbek vagyunk egymással,
mert Isten Lelke egyesít és a gonosz lelke megoszt.
A Kúria arra kapott meghívást,
hogy jobbá váljon, egyre jobbá váljon és növekedjen szeretetközösségben, életszentségben
és bölcsességben, hogy teljesen megvalósítsa küldetését [7]. Azonban a Kúria, mint
minden test, mint minden emberi test, ki van téve a betegségeknek, a rendellenességnek,
az egészségügyi problémáknak is. És itt szeretnék megemlíteni néhányat ezek közül
a lehetséges betegségek, kuriális betegségek közül. Ezek szokásos betegségek kúriai
életünkben. Betegségek és kísértések, amelyek meggyengítik az Úrnak végzett szolgálatunkat.
Azt hiszem, hogy segít majd nekünk a betegségek „katalógusa”, amelyről ma beszélünk
– követve a sivatagi egyházatyákat, akik hasonló katalógusokat csináltak – segít bennünket,
hogy felkészüljünk a Kiengesztelődés Szentségére, amely szép lépés lesz mindannyiunk
számára, hogy felkészüljünk Karácsonyra.
1. Az a betegség, hogy úgy érezzük:
„halhatatlanok”, „védettek” vagy egyenesen „nélkülözhetetlenek” vagyunk és elhanyagoljuk
a szükséges és megszokott ellenőrzéseket. Egy Kúria, amely nem önbíráló, amely nem
naprakész, amely nem törekszik arra, hogy jobbá legyen, az egy beteg test. Egy szokványos
temetőlátogatás segíthetne abban, hogy lássuk annyi személy nevét, akik közül néhányan
talán azt hitték, hogy halhatatlanok, védettek és nélkülözhetetlenek! Ez az evangéliumi
balga gazdag betegsége, aki azt hitte, hogy örökké élni fog (vö. Lk 12, 13-21) és
azoké is, akik uraságokká alakulnak át és mindenkinél magasabb rendűnek érzik magukat,
ahelyett, hogy mindenkit szolgálnának. Ez gyakran a hatalom kóros állapotából származik,
a „Kiválasztottak komplexusából”, a nárciszizmusból, amely szenvedélyesen szemléli
saját képmását és nem látja meg Isten képmását mások arcán, különös tekintettel a
gyengébbekre és a szükséget szenvedőkre [8]. Ennek a járványnak az ellenszere az a
kegyelem, hogy bűnösnek érezzük magunkat és teljes szívünkkel mondjuk: „Haszontalan
szolgák vagyunk, nem tettünk többet, mint ami a kötelességünk” (Lk 17, 10).
2.
Egy másik: A „martalizmus” betegsége (a Márta névből származik), vagyis a túlzott
tevékenykedés: azokról van szó, akik elmerülnek a munkában, elkerülhetetlenül
elhanyagolva „a jobbik részt”: azt, hogy Jézus lábához ülnek (vö. Lk 10,38-42). Ezért
Jézus arra szólítja tanítványait, hogy „pihenjenek egy kicsit” (vö. Mk 6,31), mert
ha elhanyagoljuk a szükséges pihenést, ez túlterheltséghez és izgatottsághoz vezet.
A pihenés ideje annaka személynek, aki véghez vitte küldetését, szükséges, kötelességszerű
és komolyan kell vennie: kis időt kell tölteni a családtagokkal, tiszteletben kell
tartani a szabadság időszakát, mint a lelki és testi feltöltődés pillanatait; meg
kell tanulni, amit Kohelet tanít: „mindennek megvan az órája” (3,1-15).
3.
Van azután az értelmi és spirituális „megkövesedés” betegsége: vagyis
azokról van szó, akiknek kőből van a szívük és „keménynyakúak” (ApCsel 7,51-60); akik
útközben elveszítik a belső békét, az elevenséget és a merészséget és a papírok alá
bújva „ügyirat gépezetté” válnak, többé már nem „Isten emberei” (vö. Zsid 3,12). Veszélyes
elveszíteni azt a szükséges emberi érzékenységet, amely arra késztet, hogy együtt
sírjunk azokkal, akik sírnak és együtt örüljünk azokkal, akik örülnek! Azoknak a betegsége
ez, akik elveszítik „Jézus érzéseit” (vö Fil 2,5-11), mert szívük idővel megkeményedik
és képtelenné válik arra, hogy feltétel nélkül szeressék az Atyát és felebarátjukat
(vö. Mt 22,34-40). Kereszténynek lenni ugyanis azt jelenti, hogy „ugyanaz az érzés”
van bennünk, mint „amely Krisztus Jézusban volt” (Fil 2,5), az alázat, az önátadás,
a (földi dolgoktól való) elszakadás és az alázat érzései [9].
4. A túlzott
tervezés és funkcionalizmus betegsége. Amikor az apostol mindent aprólékosan megtervez
és azt hiszi, hogy egy tökéletes tervezéssel a dolgok ténylegesen előrehaladnak, akkor
így egyfajta könyvelővé, kereskedelmi jogásszá válik. Szükséges, hogy mindent jól
előkészítsünk, de anélkül, hogy engednénk a kísértésnek és be akarnánk zárni, irányítani
akarnánk a Szentlélek szabadságát, amely mindig nagyobb és nagylelkűbb minden emberi
tervezésnél (vö. Jn 3,8). Azért kapjuk el ezt a betegséget, mert „mindig könnyebb
és kényelmesebb belesüppednünk saját statikus és változatlan álláspontjainkba. Valójában
az egyház olyan mértékben hűséges a Szentlélekhez, amennyiben nem igényli azt, hogy
szabályozza, vagy manipulálja őt ... manipulálni a Szentlelket! – Ő frissesség, fantázia
és újdonság” [10].
5. A rossz együttműködés betegsége. Amikor a tagok
elveszítik az egymás közötti szeretetközösséget és a test megszűnik harmonikusan működni,
nélkülözi a mértékletességet, olyan zenekarrá válik, amely zajt produkál, mert tagjai
nem működnek együtt és nem élik meg a szeretetközösséget és a csapatszellemet. Amikor
a láb azt mondja a karnak: „nincs rád szükségem”, vagy a kéz a fejnek: „én parancsolok”,
zavart és botrányt okoz.
6. Létezik a „spirituális Alzheimer” betegsége
is: vagyis az, hogy az illető elfelejti az „üdvtörténetet”, az Úrral való személyes
történetet, az „első szeretet” történetét (Jel 2,4). A spirituális képességek progresszív
hanyatlásáról van szó, amely kisebb-nagyobb idő elteltével súlyos fogyatékosságot
okoz a személynek, aki képtelenné válik bármilyen önálló tevékenység végzésére, teljes
függőségi állapotban él saját, gyakran képzeletbeli nézeteitől. Azoknál a személyeknél
látjuk ezt, akik elveszítették az Úrral való találkozásuk emlékezetét; azoknál, akik
nem deuteronomikus életszemlélet szerint élnek; azoknál, akik teljesen jelenüktől,
szenvedélyeiktől, szeszélyeiktől és mániáiktól függenek; azoknál, akik falakkal és
szokásokkal veszik körül magukat és egyre jobban rabszolgáivá válnak azoknak a bálványoknak,
amelyeket saját kezükkel faragtak ki.
7. A versengés és az önteltség betegsége
[11]. Amikor a látszat, az öltözet színei és a kitüntetés jelvényei válnak az élet
elsődleges céljává, elfeledve Szent Pál szavait: „Semmit se tegyetek vetélkedésből
vagy hiú dicsőségvágyból. Tekintse inkább alázatosan egyik a másikat magánál kiválóbbnak.
Senki se keresse csak a maga javát, hanem a másét is” (Fil 2,1-4). Ez a betegség hamis
férfiakká és nőkké tesz bennünket, hamis „miszticizmushoz” és hamis „kvietizmushoz”
vezet el. Maga Szent Pál „Krisztus keresztje ellenségei”-nek nevezi őket, mert „azzal
dicsekszenek, amiért szégyenkezniük kellene és „eszüket csak a földieken járatják”
(Fil 3,19).
8. Az egzisztenciális skizofrénia betegsége. Azoknak a
betegsége, akik kettős életet élnek. A középszerű és progresszív spirituális kiüresedés
tipikus álszentségének gyümölcse. Ezt az űrt semmiféle diploma vagy akadémiai titulus
nem képes betölteni. Ez a betegség gyakran azokat sújtja, akik felhagyva a lelkipásztori
szolgálattal, bürokratikus ügyintézésre korlátozódnak és így elveszítik a kapcsolatot
a valósággal, a konkrét személyekkel. Ezáltal egy párhuzamos világot teremtenek maguknak,
amelyben félretesznek mindent, amit másoknak szigorúan tanítanak és rejtett, gyakran
züllött életet kezdenek élni. A megtérés meglehetősen sürgős és nélkülözhetetlen ennek
a súlyos betegségnek az esetében (vö. Lk 15,11-32).
9. A bőbeszédűség,
a zúgolódás, a pletykálás betegsége. Erről a betegségről már annyiszor
szóltam, de nem elégszer. Súlyos betegség, ami egyszerűen csak úgy kezdődik talán,
hogy váltunk két szót és hatalmunkba kerítjük a személyt, „konkolyhintővé” téve őt
(mint a sátán) és sok esetben kollégái és rendtársai hírének „hidegvérű gyilkosává”.
A gyáva személyek betegsége ez, akiknek nincs bátorságuk ahhoz, hogy nyíltan beszéljenek,
és az illető háta mögött beszélnek. Szent Pál figyelmeztet bennünket: „Zúgolódás és
okoskodás nélkül tegyetek meg mindent, hogy kifogástalanok és tiszták legyetek” (Fil
2,14-18). Testvérek, óvakodjunk a pletykálás terrorizmusától!
10. A főnökök
istenítésének betegsége: azoknak a betegsége, akik hízelegnek elöljáróiknak, abban
reménykedve, hogy elnyerik jóindulatukat. A karrierizmus és az opportunizmus áldozatai
ők, a személyeket és nem Istent tisztelik (vö. Mt 23,8-12). Olyan személyek, akik
úgy élik meg a szolgálatot, hogy kizárólag arra gondolnak, mit kapnak érte, nem arra,
hogy mit kell adniuk. Szánalmas, boldogtalan személyek, akiket csak végzetes önzésük
ösztönöz (vö. Gal 5,16-25). Ez a betegség megtámadhatja az elöljárókat is, amikor
hízelegnek egyes munkatársaiknak, hogy maguk alá rendeljék őket, megszerezzék hűségüket
és pszichológiai függőségüket, de a végeredmény valóságos cinkosság.
11. A
mások iránti közöny betegsége. Amikor mindenki csak saját magára gondol és elveszíti
az emberi kapcsolatok őszinteségét és melegségét. Amikor a tapasztaltabb nem adja
át ismereteit kevésbé tapasztalt munkatársait szolgálva. Amikor tudomására jut valami
és azt megtartja magának, ahelyett, hogy pozitív módon megosztaná a többiekkel. Amikor
féltékenységből vagy ravaszságból örömet érez, látván, hogy a másik elbukik, ahelyett,
hogy segítene neki talpra állni és bátorítaná őt.
12. A gyászos
arckifejezés betegsége. Vagyis azokról a mogorva, barátságtalan emberekről van
szó, akik azt hiszik: ahhoz, hogy komolyak legyünk, be kell festeni az arcunkat mélabúval,
szigorúsággal és a többieket – főleg, akiket alsóbb rendűnek tekintünk – merevséggel,
keményen és arrogánsan kell kezelni. Valójában a teátrális komolyság és a meddő pesszimizmus
[12] gyakran a félelem és az önbizalom hiányának a jelei. Az apostolnak arra kell
törekednie, hogy udvarias, kiegyensúlyozott, lelkes és vidám személy legyen, aki örömet
áraszt maga körül, bárhol is legyen. Egy Istennel teli szív boldog szív, amely örömet
sugároz és öröme ráragad mindazokra, akik körülötte vannak: ez azonnal látszik! Ne
veszítsük el tehát azt az örömteli lelkületet, ami humorral teli, ráadásul még önirónikus,
ami szeretetreméltó személyekké tesz bennünnket még a nehéz helyzetekben is[13]. Milyen
jót tesz nekünk egy adag egészséges humor! Jót tesz, ha gyakran elmondjuk Morus Szent
Tamás imáját [14]: én minden nap elimádkozom, jót tesz nekem.
13. A felhalmozás
betegsége: amikor az apostol arra törekszik, hogy betöltsön szívében egy egzisztenciális
űrt, anyagi javakat halmozva fel, nem szükségből, hanem cssak azért, hogy biztonságban
érezze magát. Valójában semmiféle anyagit nem vihetünk magunkkal, mert „a halotti
lepelnek nincsenek zsebei” és összes földi kincsünk – még ha ajándok is – soha nem
tudják betölteni azt az ürességet, sőt még követelőzőbbé és még mélyebbé teszik azt.
Ezeknek a személyeknek az Úr ismétli: „Azt mondod: gazdag vagyok, dúsgazdag, semmire
sincs szükségem. Hát nem tudod, hogy nyomorult vagy és szánalomra méltó, szegény,
vak és mezítelen...Buzdulj föl és tarts bűnbánatot!” (Jel 3,17-19).
A felhalmozás
csak még jobban megnehezíti és kérlelhetetlenül lelassítja az előrehaladást! Eszembe
jut egy anekdóta: volt egy időszak, amikor a spanyol jezsuiták úgy jellemezték Jézus
Társaságát, mint „az egyház könnyűlovasságát”. Emlékszem egy fiatal jezsuita költözködésére,
aki, miközben felrakodta egy teherautóra számos holmiját: csomagokat, könyveket, tárgyakat
és ajándékokat, meghallotta egy idős jezsuita szavait, aki figyelte őt és bölcs mosollyal
így szólt hozzá: ez lenne az egyház könnyűlovassága?” Költözködésünk ennek a betegségnek
a jelei.
14. A zárt körök betegsége, ahol a csoportocskához való tartozás
erősebbé válik, mint a Testhez való tartozás és egyes helyzetekben mint a magához
Krisztushoz való tartozás. Ez a betegség is mindig jó szándékokkal indul, de az idő
múlásával rabszolgává teszi tagjait, elrákosodik és fenyegeti a Test összhangját és
olyan sok bajt- botrányt okoz, különösen kisebb testvéreinknek. Az önpusztítás vagy
a bajtársak „baráti tüze” a legalattomosabb veszély[15]. Belülről lesújtó rossz [16];
és, ahogyan Krisztus mondja : „Minden önmagában meghasonlott ország elpusztul” (Lk
11,17).
15. Ez az utolsó: a világi nyereség, az önmagamutogatás [17],
amikor az apostol szolgálatát hatalommá alakítja át és hatalma áru, hogy világi nyereséget
vagy több hatalmat szerezzen. Azoknak a személyeknek a betegsége, akik kielégíthetetlenül
meg akarják sokszorozni hatalmukat és ebből a célból képesek rágalmazni, másokat lejáratni,
rossz hírbe hozni, még újságok és folyóiratok révén is. Természetesen azért, hogy
önmagukat mutogassák és azt bizonyítsák, hogy ügyesebbek másoknál. Ez a betegség is
nagyon rosszat tesz a Testnek, mert egészen odáig vezeti el a személyeket, hogy igazolják
bármilyen eszköz használatát, csakhogy elérjék céljukat, gyakran az igazságosság és
az átláthatóság nevében! És itt eszembe jut egy pap, aki összehívta az újságírókat,
hogy elmesélje nekik – kitalálva – rendtársai és plébániai hívei magánügyeit és bizalmas
dolgait. Neki csak az számított, hogy viszontlássa magát a címlapokon, így „hatalmasnak
és vonzónak” érezte magát, annyi rosszat okozva másoknak és az Egyháznak. Szegényke!
Testvérek,
ilyen betegségek és ilyen kísértések természetesen veszélyt jelentenek minden kereszténynek
és minden kúriának, közösségnek, kongregációnak, plébániának, egyházi mozgalomnak
és lesújthatnak mind egyéni, mind közösségi szinten.
Világossá kell tenni,
hogy csak a Szentlélek – Krisztus Misztikus Testének lelke , gyógyíthat meg minden
betegséget, mint ahogy a Nicea Konstantinápolyi Hitvallás leszögezi: „Hiszek.. a Szentlélekben,
Urunkban és éltetőnkben”.
A Szentlélek az, aki támogat minden őszinte erőfeszítést
a megtisztulásra és minden jóakaratot a megtérésre. Ő érteti meg velünk, hogy minden
tag részt vesz a test megszentelésén és meggyengítésén. Ő az összhang előmozdítója
[18]: „Ipse harmonia est”, mondja Szent Vazul. Szent Ágoston mondja: „Amíg egy rész
csatlakozik a testhez, gyógyulása nem reménytelen; az, amit azonban lenyestek, nem
tudja sem gyógyítani magát, és nem tud meggyógyulni sem”[19].
A gyógyulás a
betegség tudatosításának, valamint a személyi és közösségi döntésnek a gyümölcse is:
miszerint a beteg türelmesen és kitartóan aláveti magát a kúrának [20].
Tehát
arra kaptunk meghívást – ebben a karácsonyi időszakban és szolgálatunk és létünk egész
időszakára – hogy igazságban éljünk „ és szeretetben teljesen egybe fogunk nőni a
fővel: Krisztussal. Ő az, aki az egész testet egybekapcsolja és összetartja, a különböző
ízek segítségével és minden tag arányos együttműködésével. Így növekszik a test és
építi föl önmagát a szeretetben” (Ef 4,15-16).
Kedves Testvérek!
Egyszer
olvastam, hogy a papok olyanok, mint a repülők: csak akkor van hírértékük, ha lezuhannak,
de olyan sokan vannak, akik repülnek. Sokan bírálják őket és kevesen imádkoznak értük.
Ez egy nagyon szimpatikus mondat, de egyben nagyon igaz is, mert körvonalazz a papi
szolgálatunk jelentőségét és törékenységét és azt, hogy milyen sok rosszat tudna okozni
az egyház egész testének egyetlen pap is, aki „elesik”.
Tehát, hogy el ne
essünk, ezekben a napokban, amikor készülünk a Szentgyónásra, kérjük Szűz Máriát,
Isten Anyját és az Egyház Anyját, hogy gyógyítsa be a bűnök által okozott sebeket,
amelyeket mindnyájan szívünkben hordozunk és támogassa az egyházat és a Kúriát, hogy
legyenek egészségesek és gyógyítók; szentek és megszentelők, Fia dicsőségére, a mi
üdvösségünkre és az egész világ üdvösségére!
Kérjük Őt, hogy mi is úgy szeressük
az Egyházat, mint ahogy Krisztus szerette, fia és a mi Urunk és legyen bátorságunk
ahhoz, hogy elismerjük bűnös mivoltunkat, érezzük szükségét Irgalmasságának és ne
féljünk attól, hogy kezünket anyai kezére hagyatkozzuk.
Szent Karácsonyt kívánok
mindnyájatoknak, családotoknak és munkatársaitoknak. És kérlek benneteket, ne feledkezzetek
el imádkozni értem! Szívből köszönöm!
(vm)
[1] Ő azt állítja, hogy mivel
mysticum Corpus Christi-ről van szó, ez „megkívánja a tagok sokaságát, akik olyannyira
legyenek egymáshoz kapcsolódva, hogy kölcsönösen segítsenek egymásnak. Olyan, mint
a mi halandó szervezetünkben, amikor az egyik tag szenved, a többi érzi fájdalmát
és segítségére siet, ugyanígy az egyházban az egyes tagok nem önmagukért élnek, hanem
segítséget nyújtanak a többieknek is, felkínálják egymást felváltva az együttműködést,
mind a kölcsönös támaszért, mind az egész Test egyre nagyobb fejlődéséért... egy Test,
amely nem a tagok bármiféle összetételéből áll, hanem legyenek megfelelően koordinálva;
így az Egyház ezért különösen is testnek kell, hogy nevezze magát, mert a különböző
tagok helyes elrendezésének és koherens egységének eredménye” (Mystici Corporis k.
enciklika, Első rész: AAS 35 [1943],200). [2] Vö. Rm 12,5: „Amint ugyanis egy testben
több tagunk van, éppúgy sokan egy testet alkotunk Krisztusban egyenkint viszont egymásnak
tagjai vagyunk”. [3] Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 7. [4] Emlékezzünk
rá, hogy „Az Egyháznak a testtel való összehasonlítása megvilágítja a Krisztus és
az Egyház közötti bensõséges kapcsolatot. Az Egyház nemcsak körülötte gyűlik össze;
benne, az Ő testében egyesített. A Krisztus Teste-Egyháznak három sajátosságát különösen
is ki kell emelni: az összes tagok egymás közti egysége Krisztussal való egységük
által; Krisztus a test Feje; az Egyház Krisztus Menyasszonya” Vö. A Katolikus Egyház
Katekizmusa, 789 és 795 pontok. [5] Vö. Evangelii Gaudium, 130-130. [6] Jézus
többször megmagyarázta a híveknek azt az egységet, amelyet Vele kell alkotniuk: „Amint
a szőlővessző sem tud gyümölcsöt hozni önmagától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti
sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők” (Jn 15, 4-5).
[7] Vö. Pastor Bonus 1. cikkely és CIC (Egyházi Törvénykönyv) 360. Kánon. [8]
Vö. Evangelii Gaudium, 197-201. [9] XVI. Benedek, 2005. június 1, általános kihallgatás [10]
Ferenc pápa, homília a törökországi szentmisén, 2014. november 30 [11] Vö. Evangelii
Gaudium, 95-96 [12] Uo, 84-86. [13] Uo, 2. [14] Adj, Uram, jó emésztést!
De legyen is mit emésztenem! Adj testemnek egészséget, s persze szüntelen jó kedvet
is, mert ez az egészség záloga! Adj, Uram, ép lelket: lássam meg a jót és a tisztát!
Ne türelmetlenkedjem a bűn miatt, de találjak utat, hogy legyőzzem azt! Áldj meg olyan
lélekkel, mely nem ismeri az unalmat, nem morog, nem sopánkodik és nem elégedetlen.
Ne engedd, hogy túl komolyan vegyem azt a valamit, ami sokszor belém lopakodik és
neve: „ÉN”. Add, Uram, hogy értsem a tréfát. Tégy képessé, hogy mindig tudjak kacagni
egy viccen, hogy életem örömökben bővelkedjék. Tégy gazdaggá, hogy tudjak mit megosztani
másokkal. Amen. [15] Evangelii Gaudium, 88. [16] Boldog VI. Pál pápa, utalással
az Egyház helyzetére, megállapította: az az érzése, hogy „a Sátán füstje bizonyos
repedéseken át behatolt Isten templomába”, VI. Pál homíliája Szent Péter és Pál apostolok
ünnepén, 1972. június 29, vö. Evangelii Gaudium, 98-101. [17] Vö. Evangelii Gaudium:
Nem a spirituális világiasságra 93-97. [18] „A Szentlélek az Egyház lelke. Ő ad
életet, éleszt fel különböző karizmákat, amelyek gazdagítják Isten Népét és főleg,
egységet teremt a hívek között: sokakból egy testet csinál, Krisztus Testét... A Szentlélek
hozza létre az Egyház egységét: egységet a hitben, egységet a szeretetben, egységet
a belső összetartásban” (Ferenc pápa, homília a törökországi szentmisén, 2014. november
30). [19] August. Serm., (Szent Ágoston beszédeiből), CXXXVII, 1; Migne, P. L.
(Patrologia Latina), XXXVIII, 754. [20] Vö. Evangelii Gaudium, Megtérő lelkipásztorkodás,
25-33.