Tenyérnyi tiszta hely - Martos Levente Balázs elmélkedése Advent 4. vasárnapjára

Az „angyali üdvözlet” evangéliuma, amelyet advent 4. vasárnapján olvasunk, Isten csodálatos, új, egészen isteni életfakasztásáról szól. Hogy egészen isteni, abból is látszik, hogy képes az emberi valóságot is az isteni életbe oltani, képes a végleteket összebékíteni. Magába foglalja Isten ígéretének beteljesítését, céljához vezeti azt az utat, amelyen Isten addig kísérte az embert. Már a történet bevezetőjében erre utal, hogy Mária „a Dávid házából való József jegyese”, hiszen a zsidó nép a prófétai ígéretnek megfelelően Dávid házából várta a „Fiút”, akinek örökkévaló uralma lesz majd (vö. 2Sám 7,14-16).

Isten azonban nemcsak beteljesíti ígéretét, hanem felül is múlja. Most nem a jeruzsálemi templomban, hanem Názáretben, egy eldugott, sőt bizonyos szempontból akár pogánynak is nevezhető falucskában jelenik meg Isten angyala (vö. Iz 8,23; Mt 4,15: „a pogányok Galileája”). Most nem Zakariásnak és Erzsébetnek, vagyis egy olyan házaspárnak születik fia, akiket addig elkerült a gyermekáldás, hanem egy szűznek, aki „férfit nem ismer”. Azok a remények, amelyekre most válaszol az Isten, nem Mária vagy József boldogságról szőtt elképzelései, sőt nem is egyszerűen a zsidó népnek szólnak, amely az Úr hatalmának közvetlen megtapasztalására vágyakozott. Ez a születés minden embernek ígéri, hogy Istent szerető atyjának szólíthatja, hogy őt élete és megújulása forrásának tarthatja majd.

Ezért az a különleges kegyelem, amely Máriának osztályrészül jut, egyszerre meg is fosztja őt önmagától, és a végtelen szeretet áramába meríti: kegyelemmel teljes, de nem önmagáért, hanem a Fiúért, és a Fiú minden testvéréért. Kegyelembe fogadott, mint a templom, amelyet eltöltött az Isten dicsősége (vö. pl. 2Kir 8,11), mint a szent sátor, amelyben Isten együtt vándorolt népével, s amelyre védelmező árnyként borult az isteni jelenlét felhője (vö. Kiv 33,9; 14,20).

Ami akkor, ott, egyszer történt, egyben Isten népe egész vándorlásának célja, tapasztalata, jelen pillanata, új meg új reménye. Mária igenje Isten akaratából és kegyelméből előkészítette a Fiú emberi igenjét (vö. Zsid 10,5). Másfelől éppen azért kellett megszületnie a Fiúnak, hogy mindannyiunk igenje, emberi engedelmessége megszólalhasson benne. Hogy az életünkben megjelenhessen a „régi”, mégis „örökkön új szépség”, amelyet az angyali üdvözletben is csodálunk és szeretünk.

Mindez hogyan érint minket, akik karácsony ünneplésére készülünk? Isten ma is így lép a világba. A hitünk szerint Isten bennünk is világra akar születni. A valóságos Isten és valóságos ember Jézus persze már végigélte földi életét, de az örök dicsőség jelen pillanatában ma is velünk van. Az életünk nagy pillanatai azok, amelyekben készségesen befogadjuk, továbbadjuk és ünnepeljük jelenlétét.

Mária igenjét hol másokban, hol meg önmagunkban látjuk és keressük. Hálásak lehetünk mindazokért, akik szeretetükkel begyógyítják ilyen-olyan belső sebeinket. Olykor talán irigyeljük is az ötletes engedelmességet, a rugalmas, egyszerre bátor és szelíd figyelmességet. Megszeretjük a kicsinyek ártatlan figyelmét, a viruló szépség ígéretét, a mindig nagyvonalú barát segítő szándékát, a házastárs okos szeretetét.

Ha arra várnánk, hogy minden szempontból tökéletessé érik a szeretetünk, sohasem kezdenénk el ajándékozó életet élni. És mégis jó, hogy – talán éppen imádságban – keressük magunkban a veszni indult könnyedséget, a saját szívünk talán csak tenyérnyi szögletét, amely még „szűz”, vagyis készséges, fogékony, nyitott és termékeny. Aztán újra visszatalálunk valaki máshoz: valakihez, aki kicsiny, vagyis a szegény és alázatos, valakihez, akivel megküzdünk, és akit mégis sikerül elfogadnunk.

Íme, Isten ma is a világba akar lépni, és teremt is hozzá tiszta szívet, vagy legalább tenyérnyi helyet, jószándékot.

B év, advent 4. vasárnapja