Ki vagy te? - Martos Levente Balázs elmélkedése Advent 3. vasárnapjára

Advent 3. vasárnapján már ismerős Izajás próféta „kiáltó hangja”: „Egyengessétek az Úr útját!”, és ismerős Keresztelő János is, aki állhatatosan valaki másra mutat, az eljövendő Jézusra. Ilyenkor, időben egyre közelebb a szívünk mélyén vágyott karácsonyi ünnephez, bizonyára átjár bennünket a kérdés: vajon születik-e öröm ebből az alázatos és állhatatos várakozásból?

Evangéliumi történetünk jelentős része egy beszélgetést idéz fel, amelyet szinte kihallgatásnak kellene mondani. Jézus korának jeruzsálemi vezetői éberen őrködtek a nép körében lábra kapó vallási eszmék felett, s talán fel akarták mérni, közelről akarták tudni, ki ez a János, mit mond magáról.

„A Messiás vagy? Illés vagy? A próféta vagy?” Ezekben a kérdésekben azonban több is, más is rejlik, nemcsak kutakodás. Egy messiás fellépése talán még lehet veszélyes politikai ügy. De Illést, akinek az idők végén vissza kell térnie (vö. Mal 3,23), vagy a Mózes után megígért másik prófétát (vö. MTörv 34,10) különösen is várják azok, akik valóban keresik Istent, akik tényleg vágyakoznak a megígért nagy megújulásra. Azt is ki kell emelni, hogy Keresztelő Jánosban nem véletlenül láttak ekkora távlatot. Népszerűsége nem lehetett alaptalan. A szavainak nyilvánvaló súlya kellett hogy legyen. Ennyi kérdést mi is csak olyanoknak tennénk fel, akiknek a tettei és szavai, a személye, az élete megdöbbent és elgondolkoztat.

Továbblépve a mai korba, óvatosan magunkra is vehetjük a Keresztelő helyzetét. A kereszténység tudatában van: ha élete nem támaszt kérdést, ha nincs benne semmi rendkívüli, ha nem tud felmutatni valódi alternatívákat, akkor elveszítette az ízét, akkor „mécsesét” sürgősen tisztogatnia kell. Az „alternatív” megoldásokat néha joggal fogadjuk gyanakvással. Nagy döntések előtt az óvatosság kötelező. És mégis: nem lehet véletlen, hogy szövegünkben éppen a „hivatalos szervek”, a vallási és állami vezetők nyugtalankodnak, értetlenkednek. Az elbeszélés kezdetben papokat és levitákat említ, később a farizeusokat nevezi meg. Ebben a küldöttségben mintha egyszerre látnánk az intézmények és nagy hagyományú közösségek előnyeit és hátrányait: egyfelől éppen ezek tartják ébren a valódi értékek iránti fogékonyságot, ezek őrzik a nagy erkölcsi és kulturális rendszerek vívmányait. Másfelől elveszíthetik tekintélyüket, ha képtelenek a jelenben élni, az újat, a váratlant és egyedit értékelni és segíteni.

A jeruzsálemi kérdezők e pillanatban még helyesen mérik fel a helyzetet: látják János tekintélyét. De honnan ez a tekintély? Talán János radikális őszintesége teszi. Az ő „örömhíre” először is egyfajta tagadás: tagadása mindannak, ami hamis dísz volna, ami nem ő. Tekintélye abból fakad, hogy szabadon és bátran aláveti magát egy nagyobb tekintélynek, amelyet a hitben ismer el. Megtagadja önmagát, hogy Isten ragyoghasson benne. De azt is állítja: „Közöttetek van, akit nem ismertek.” Jézus, aki az utolsó estén a szeretet parancsát hirdeti és gyakorolja, az Atyáról mondja majd tanítványainak (Jn 14,7): „Mostantól fogva ismeritek és látjátok.” Csodálatos pillanat ez, hiszen az evangélium kezdetén még azt halljuk: „Istent soha senki nem látta…” (Jn 1,18) Keresztelő Jánosnál kezdődik a történet, mert ő bátran beszél arról, amit hisz, bár még nem lát. Jézusnál folytatódik, aki arról tanít, amit látott (vö. Jn 8,38), sőt, szeretetével láthatóvá teszi, akit még senki nem látott.

És hogyan folytatódhat mindez bennünk, velünk? Nekünk is szükségünk van tanúkra. Olyanokra, akikről kiált, hogy nem ők a világosság, és mégis bragyogta őket Isten fénye. Talán kiábrándultak már néhány evilági ígéretből. Elfelejtik bizonygatni saját értéküket, hogy lássák és tanúsítsák a másikat, a rájuk sugárzót. „A világosság a sötétségben világít” (Jn 1,5).

B év, Advent 3. vasárnapja; ; ; ;