A kezdet – ajándék: Martos Levente Balázs atya elmélkedése Advent 2. vasárnapjára

Advent 2. vasárnapján Szent Márk evangéliumának bevezető verseit olvassuk. Szavai tele vannak várakozással. Minden Jézusra irányul, eközben ő egyelőre meg sem jelenik a színen. Keresztelő Jánosról meg előbb halljuk a próféta szavát, csak eztán kerülnek szóba a tettei, és csupán a történet legvégén kapunk néhány szót a külsejéről. Márk figyelmessé tesz Isten szavára.

A látható leírása azonban szintén üzenetet hordoz. Az evangélista képletesen Illés próféta ruháiba öltözteti a Keresztelőt – erre utal pl. a bőröv (Mk 1,6; vö. 2Kir 1,8), sőt maga a helyszín, ahonnan Illés az égbe vitetett (2Kir 2). Illést az idők végén visszavártak. Megjelenése arra utal, hogy közel van a végső nap. De ez az „Illés” csak előfutár, útépítő, a nagyobb ajándék kikiáltója.
Szakaszunkat sajátos módon keretezi a hitvallás lényegi formája. Mondhatunk-e többet Jézusról, mintha azt állítjuk, hogy ő Isten Fia, és hogy ő a Krisztus, vagyis a Messiás, a Felkent?

Természetesen ezek a címek az egész evangéliumban többször is szerepelnek, s úgy látszik, még azoknak is haladniuk kell megértésükben, akik ott vannak Jézus mellett. Az evangélium története ma is így folytatódik: mélyebben megismerjük Jézust, megértjük szívvel és ésszel, mit jelent, amit tanultunk róla. A szakasz befejezése pedig a Szentlelket hozza szóba, akiben Jézus él, tanít és cselekszik.

Az evangélista először Izajás prófétára hivatkozik. Valójában több idézetről van szó (vö. Kiv 23,20; Mal 3,1; Iz 40,3 LXX), amelyek azt mutatják, ahogyan az Atyaisten nagy szeretettel gondoskodik Fiának világba lépéséről. „Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy előkészítse utadat.” Csak ezután halljuk, ahogy a próféta tettekre int: „Készítsétek az Úr útját…!” Az evangélium útját csak Isten kezdheti építeni. Nem emberi erőfeszítés, nem emberi tervezés, nem latolgatás és okoskodás az alapja. Jézus útjának kezdete mélységes harmóniában van Isten öröktől fogva meghozott döntéseivel, ezeket teljesíti be.

Mi is gyakran vágyunk arra, hogy ezt a harmóniát megérezzük. És igen gyakran csak utólag ismerjük fel, hogyan tudott Isten egyenesen írni az életünk összekuszálódott vonalain. Advent bátran emlékeztet: bízzuk Istenre az új kezdet ajándékát. Ha megkönnyebbül a szívünk, akkor leszünk képesek arra is, hogy életünket jobban kézbe vegyük.

Keresztelő János a bűnbánat jeleként vízzel keresztelt. „Kivonult hozzá Júdea egész vidéke és Jeruzsálem minden lakója.” Isten népe valaha a Jordánon át lépett be az ígéret földjére. Aki újra elmerül a vízben, annak számára újrakezdődik a történelem, az újra elfogadja az ígéret földjének ajándékát. Izajás is a fogságban élő népnek hirdette, hogy van út haza, az ígéret földjére. Hazatalálni! – ez a bűnbánat belső reménye és öröme. Mi talán nem szeretnénk hazatérni, kibékülni, gyónni, vagy csak egy komolyat beszélgetni az adventi időben? Isten örök terve nem hiúsulhat meg. Van, lehet kiengesztelődés.

Márk János tanításával fejezi be e rövid beszámolót. Ez pedig azt hirdeti, akinek a nevét sem mondja ki. Még nem ismeri Isten küldöttjét, Jézust, de biztosan tudja, hogy el fog jönni. Nem ismeri a jövőt, de tudja, miféle lesz: nála nagyobb, telve Szentlélekkel. A bibliai emlékek, Illés és más prófétai alakok vonásai mellett van valami egyszerű és kemény törvény János fellépésében: aki Isten után vágyik, annak szabaddá kell lennie, szinte egészen üressé, s közben mégis bátran ki kell tartania hitében.

Visszatalálni a hitünk alapjaihoz – milyen fontos, és néha milyen fájdalmas! Valóra válnak az ígéretek, a hit pedig önmagát messze meghaladó csodát terem. Újrakezdődik az élet.
Így kezdődik az evangélium.

B év, Advent 2. vasárnapja