2014-11-23 14:19:44

Szent Ludovico da Casoria (1814–1885), az irgalmas ferences tanár


Ludovico da Casoria, eredeti nevén Arcangelo Palmentieri 1814. március 11-én született a dél-olaszországi Casoriában. Már másnap megkeresztelték a helyi plébániatemplomban. Tizennyolc éves korában belépett a tauranói ferences kolostorba, és felvette a Lajos (Ludovico) rendi nevet. Később ezen a néven ismerték: Casoriai Lajos (Ludovico da Casoria).

Miután elvégezte filozófiai és teológiai tanulmányait, 1837. június 4-én pappá szentelték. Kezdetben tanárként dolgozott: kémiát, matematikát és fizikát oktatott. 1847-ben, egy nap, miközben a templomban imádkozott, hirtelen megvilágosodott. Ez az esemény gyökeresen megváltoztatta életét. Később ő maga a meghatározó lelki élményt „megtisztulásnak” nevezte. Egy pillanat alatt megértette, hogy semmiféle matematika, kémia és fizika nem pótolhatja a szeretetet. Ettől kezdve páratlan gyorsasággal haladt előre az életszentség útján, és mind a karitatív szolgálat, mind a nevelés területén megdöbbentő eredményeket ért el. Megállás nélkül dolgozott, tökéletes szervező volt, olyan ember, akit egészen átitatott az Isten és a felebarát iránti szeretet.

Ludovico atya először néhány árvaházat alapított elhagyott és árva gyerekek, külön a lányok és a színes bőrű gyerekek számára. Firenzében templomot épített Jézus Szíve tiszteletére, amely szintén az elhagyott gyermekek menedéke lett. Assisiben az ő kezdeményezésére nyitotta meg kapuit a vakok és süketnémák intézete. Posillipo településen, Nápolytól délre idős, magányos és beteg halászok számára nyitott menedékhelyet. Sorrento közelében impozáns gazdasági központot létesített, lakóházakkal a földművesek számára, menhellyel a rászorulók megsegítésére, és egy Szent Ágotának szentelt meteorológiai állomással. Az ő kezdeményezésére született a Vallás és Tudomány Akadémiája.

Mély meggyőződéssel hitte, hogy vallás és tudomány nem áll szemben egymással. Az ellentéteket azok az emberek szítják, akik nem képesek felismerni és belátni a vallás és a tudomány határait. Ugyancsak az ő kezdeményezésére nyitotta meg kapuit a ferences kollégium és menedékhely Rómában.

Ludovico atya művei az 1870-ben kitört egyházellenes zavargások ellenére rendkívül eredményesen működtek. Az emberek tájékoztatása céljából La Carità címmel folyóiratot alapított. Később négy másik lap született még, ugyancsak az ő kezdeményezésére. Kiadatta a Szentírást zsebkönyv formájában. Szent Ferenc harmadik rendjének szabályzata alapján két új szerzetesközösséget alapított: az ún. Szürke Barátok (Frati Bigi) és az Erzsébetes Nővérek (Suore Elisabettine) rendjét.

Ludovico atya közeli barátságban volt az egyházi és a politikai élet jeles egyéniségeivel, sokan fordultak hozzá tanácsért. Kezdeményezéseit IX. Piusz és XIII. Leó pápák is támogatták. Élvezte a nápolyi, majd az olasz királyok rokonszenvét is. Jó barátai között volt Don Bosco és Bartolo Longo.

Miután betöltötte hatvanadik életévét, súlyosan megbetegedett. Kilenc éven át türelemmel és hősiesen viselte keresztjét. Isten szeretete mindennél fontosabb volt számára. Ebből a szeretetből születtek művei, ez adott erőt neki a betegség és tehetetlenség türelmes elviseléséhez.
Ludovico da Casoria életszentség hírében távozott az evilági életből 1885. március 30-án Nápolyban, abban a városban, amely különösen közel állt szívéhez. A halál az idős halászok számára alapított otthonában látogatta meg. Ez volt életének utolsó műve, és ez lett számára a kikötő, ahonnan az égbe indult.

II. János Pál a boldoggá avatási szertartáson, 1993. április 18-án így méltatta:

„Üdvözöllek, Casoriai Boldog Lajos, a kisebb testvérek csodálatos alakja, és a krisztusi szeretet lánglelkű tanúja. Meghatódva olvassuk végrendeleted szavait: „Az Úr felettébb gyengéd szeretettel hívott meg engem, kimondhatatlan szeretettel vezetett egész életemen át”. A krisztusi szeretet ereje ösztönzött, hogy mint kiváló tanár és tudós, a legszegényebbek: a beteg papok, az afrikai menekültek, a némák, a vakok, az öregek és az árvák szolgálatára szenteld életedet.

Boldog Lajos, a nápolyi egyház kiváló fia, magadévá tetted Assisi Szent Ferenc karizmáját, és életre hívtad saját korod emberei között Dél-Olaszországban, a múlt században. Tevékeny felelősségtudattal néztél a szegénység legsúlyosabb formáira, és a keresztény irgalmasság szellemében képes voltál beleélni magad a szükséget szenvedő ember helyzetébe, mindennapi gondjaiba. Apostoli tevékenységedet szinte képtelenség fölmérni. Ösztönösen felmerül bennünk a kérdés: hogyan tudtál testvére lenni ennyi rászoruló embernek, hogy tudtál ilyen találékonyan segíteni annyi nélkülöző testvérednek? És ismét a te szavaidban találjuk meg a választ: „Krisztus szeretete szíven talált engem”. (végrendelet)

Kérünk téged, taníts meg bennünket is másokért élni, hogy így hiteles egyházi közösségeket építhessünk, ahol virágzik a szeretet, alkotó energiától duzzadó örömben és reményben. „Szegények mindig lesznek közöttetek” (Mt 26,11) – mondta az Úr Jézus. Segíts nekünk, Boldog Lajos, hogy megtaláljuk és szeretni, szolgálni tudjuk őket azzal a buzgósággal, amely a te életedben csodákat tett”.

(Forrás: Keresztény Élet, 2011. március 27.)








All the contents on this site are copyrighted ©.