Szent Ludovico da Casoria (1814–1885), az irgalmas ferences tanár
Ludovico da Casoria, eredeti nevén Arcangelo Palmentieri 1814. március 11-én született
a dél-olaszországi Casoriában. Már másnap megkeresztelték a helyi plébániatemplomban.
Tizennyolc éves korában belépett a tauranói ferences kolostorba, és felvette a Lajos
(Ludovico) rendi nevet. Később ezen a néven ismerték: Casoriai Lajos (Ludovico da
Casoria).
Miután elvégezte filozófiai és teológiai tanulmányait, 1837. június
4-én pappá szentelték. Kezdetben tanárként dolgozott: kémiát, matematikát és fizikát
oktatott. 1847-ben, egy nap, miközben a templomban imádkozott, hirtelen megvilágosodott.
Ez az esemény gyökeresen megváltoztatta életét. Később ő maga a meghatározó lelki
élményt „megtisztulásnak” nevezte. Egy pillanat alatt megértette, hogy semmiféle matematika,
kémia és fizika nem pótolhatja a szeretetet. Ettől kezdve páratlan gyorsasággal haladt
előre az életszentség útján, és mind a karitatív szolgálat, mind a nevelés területén
megdöbbentő eredményeket ért el. Megállás nélkül dolgozott, tökéletes szervező volt,
olyan ember, akit egészen átitatott az Isten és a felebarát iránti szeretet.
Ludovico
atya először néhány árvaházat alapított elhagyott és árva gyerekek, külön a lányok
és a színes bőrű gyerekek számára. Firenzében templomot épített Jézus Szíve tiszteletére,
amely szintén az elhagyott gyermekek menedéke lett. Assisiben az ő kezdeményezésére
nyitotta meg kapuit a vakok és süketnémák intézete. Posillipo településen, Nápolytól
délre idős, magányos és beteg halászok számára nyitott menedékhelyet. Sorrento közelében
impozáns gazdasági központot létesített, lakóházakkal a földművesek számára, menhellyel
a rászorulók megsegítésére, és egy Szent Ágotának szentelt meteorológiai állomással.
Az ő kezdeményezésére született a Vallás és Tudomány Akadémiája.
Mély meggyőződéssel
hitte, hogy vallás és tudomány nem áll szemben egymással. Az ellentéteket azok az
emberek szítják, akik nem képesek felismerni és belátni a vallás és a tudomány határait.
Ugyancsak az ő kezdeményezésére nyitotta meg kapuit a ferences kollégium és menedékhely
Rómában.
Ludovico atya művei az 1870-ben kitört egyházellenes zavargások ellenére
rendkívül eredményesen működtek. Az emberek tájékoztatása céljából La Carità címmel
folyóiratot alapított. Később négy másik lap született még, ugyancsak az ő kezdeményezésére.
Kiadatta a Szentírást zsebkönyv formájában. Szent Ferenc harmadik rendjének szabályzata
alapján két új szerzetesközösséget alapított: az ún. Szürke Barátok (Frati Bigi) és
az Erzsébetes Nővérek (Suore Elisabettine) rendjét.
Ludovico atya közeli barátságban
volt az egyházi és a politikai élet jeles egyéniségeivel, sokan fordultak hozzá tanácsért.
Kezdeményezéseit IX. Piusz és XIII. Leó pápák is támogatták. Élvezte a nápolyi, majd
az olasz királyok rokonszenvét is. Jó barátai között volt Don Bosco és Bartolo Longo.
Miután betöltötte hatvanadik életévét, súlyosan megbetegedett. Kilenc éven
át türelemmel és hősiesen viselte keresztjét. Isten szeretete mindennél fontosabb
volt számára. Ebből a szeretetből születtek művei, ez adott erőt neki a betegség és
tehetetlenség türelmes elviseléséhez. Ludovico da Casoria életszentség hírében
távozott az evilági életből 1885. március 30-án Nápolyban, abban a városban, amely
különösen közel állt szívéhez. A halál az idős halászok számára alapított otthonában
látogatta meg. Ez volt életének utolsó műve, és ez lett számára a kikötő, ahonnan
az égbe indult.
II. János Pál a boldoggá avatási szertartáson, 1993. április
18-án így méltatta:
„Üdvözöllek, Casoriai Boldog Lajos, a kisebb testvérek
csodálatos alakja, és a krisztusi szeretet lánglelkű tanúja. Meghatódva olvassuk végrendeleted
szavait: „Az Úr felettébb gyengéd szeretettel hívott meg engem, kimondhatatlan szeretettel
vezetett egész életemen át”. A krisztusi szeretet ereje ösztönzött, hogy mint kiváló
tanár és tudós, a legszegényebbek: a beteg papok, az afrikai menekültek, a némák,
a vakok, az öregek és az árvák szolgálatára szenteld életedet.
Boldog Lajos,
a nápolyi egyház kiváló fia, magadévá tetted Assisi Szent Ferenc karizmáját, és életre
hívtad saját korod emberei között Dél-Olaszországban, a múlt században. Tevékeny felelősségtudattal
néztél a szegénység legsúlyosabb formáira, és a keresztény irgalmasság szellemében
képes voltál beleélni magad a szükséget szenvedő ember helyzetébe, mindennapi gondjaiba.
Apostoli tevékenységedet szinte képtelenség fölmérni. Ösztönösen felmerül bennünk
a kérdés: hogyan tudtál testvére lenni ennyi rászoruló embernek, hogy tudtál ilyen
találékonyan segíteni annyi nélkülöző testvérednek? És ismét a te szavaidban találjuk
meg a választ: „Krisztus szeretete szíven talált engem”. (végrendelet)
Kérünk
téged, taníts meg bennünket is másokért élni, hogy így hiteles egyházi közösségeket
építhessünk, ahol virágzik a szeretet, alkotó energiától duzzadó örömben és reményben.
„Szegények mindig lesznek közöttetek” (Mt 26,11) – mondta az Úr Jézus. Segíts nekünk,
Boldog Lajos, hogy megtaláljuk és szeretni, szolgálni tudjuk őket azzal a buzgósággal,
amely a te életedben csodákat tett”.