„Egyházunk a szinodális úton” – P. Szabó Ferenc SJ ismerteti P. Antonio Spadaro SJ cikkét a Civiltà Cattolica folyóirat novemberi számából

Az október 5-19. között megtartott III. rendkívüli püspöki szinódus a Ferenc pápa által elindított „szinódusi folyamat” első állomása volt: feladata a helyzetfelmérés volt: „A család a mai kihívásokkal szemben az evangelizálás távlatában”; a mostani munkák összegezése alapján folytatódik jövőre október 4-25 között a rendes szinódussal ezzel a témával: „A család hivatása és küldetése az Egyházban és a mai világban.”

A mostani rendkívüli összejövetel a szinodalitás és a kollegialitás megtapasztalása volt, hangsúlyozza éleslátó tanulmányában a Civiltà Cattolica főszerkesztője, Antonio Spadaro az olasz jezsuita folyóirat november 1-i számában. A „szinodális út”, vagy „szinódusi folyamat” Ferenc pápa szavaira és elgondolására, szándékára utal, amelynek több ízben kifejezést adott. Már korábban kijelentette a Civiltà Cattolica főszerkesztőjének adott interjújában: „Együtt kell haladnunk: az emberek, a püspökök és a pápa.

A szinodalitást többféle szinten kell élni. Talán itt az ideje, hogy megváltoztassuk a szinódus módszertanát, mert a jelenlegi nekem statikusnak tűnik. Ennek talán lehet ökumenikus értéke, főként ortodox testvéreinkkel kapcsolatban. Tőlük inkább a püspöki kollegialitás és a szinodalitás hagyománya értelmében tanulhatunk.” (Jó napot! Ferenc pápa vagyok, JTMR, Bp. 2014, 33).

Ferenc pápa a szinódus első munkaülésének megnyitásakor mondott beszédében (okt. 6) ismét hangsúlyozta, hogy át akarja hatni az Egyházat a „szinodalitás dinamizmusával”. A szinódus utolsó munkaülésén, október 18-án, amikor köszönetet mondott minden résztvevőnek: a szinódusi atyáknak, a testvéri küldötteknek, auditoroknak, mintegy a munkák összefoglalásként megismételte alapgondolatát, utalva a görög eredetű ’szün-hodosz’ etimológiájára: „Mondhatnám úgy is (a kollegialitás és a szinodalitás szellemében), hogy valóban átéltük a ’szinódus’ tapasztalatát, a szolidáris együttmunkálkodást, a közös úton haladást.”

„Minthogy ez valóban ’úton levés’ volt, itt is voltak olyan pillanatok, amikor gyors iramban haladtuk, mintha le akartuk volna győzni az időt, és mihamarabb el akartuk volna érni a célt, és voltak pillanatai az fáradtságnak. (…), megint máskor mintha lángolnánk a lelkesedéstől. (…) Minthogy utunk az emberek útja, a vigasztalás mellett adódtak pillanatai az elkeseredésnek, a feszültségnek, a kísértéseknek, amelyek közül ki is emelek néhányat.” Ferenc pápa itt szólt többek között a tradicionalisták (hagyományőrzők) és a progresszisták (haladók) kísértéseiről. „Az első az ellenséges megmerevedés kísértése, amikor be akarunk zárkózni az írásba (a betűhöz ragaszkodunk), és nem akarjuk megengedni, hogy Isten, a meglepetések Istene (a Lélek) meglepjen minket.

A törvénybe, annak a bizonyosságába zárkózunk be, amit már ismerünk, és nem abba, amit még meg kell tanulnunk és el kell érnünk. Jézus korától fogva ez a buzgó lelkek, az aggodalmaskodók, az óvatoskodók kísértése, napjaikban a ’tradicionalistáké’, valamint az intellektualistáké is.” A másik a progresszisták és a „liberalisták” kísértése: „A romboló jóságosság kísértése, amely egy csalfa irgalmasság nevében úgy köti be a sebeket, hogy nem tisztítja meg és nem látja el előbb azokat; az ilyen a tüneteket kezeli, nem pedig az okokat és a gyökereket.”

Ferenc pápa ezután még említette – Jézus megkísértésére emlékezve – a kövek kenyérré változtatásának és a keresztről való leszállás kísértését, továbbá a ’hitletétemény’ figyelmen kívül hagyásának, illetve a valóság figyelmen kívül hagyásának kísértését. Ez utóbbiak valójában visszautalnak az újító haladók, illetve a merev maradiak kísértésére: az előbbiek úgy tesznek, mintha nem őrzői, hanem gazdái lennének a hitletéteménynek, az utóbbiak „szőrszálhasogató” nyelvezettel sokat mondanak anélkül, hogy bármit is mondanának.

Végül még egy fontos gondolat Ferenc pápa záróbeszédéből. Miután az úton levő egyház nehézségeiről szólva azt hangsúlyozta, hogy az egyház, amelynek hajója háborgó tengeren hányódik, sokféle karizmájával, a Szentlélektől és a közösség hitérzékétől (sensus fidei) vezetve nem tévedhet, kitért az egységet biztosító pápa szerepére: „Ahogyan az elején bátorkodtam mondani nektek, mindezt nyugalommal, belső békével kellett átélnünk, mivel a szinódus cum Petro et sub Petro (Péterrel és Péter vezetésével) zajlik, és a pápa jelenléte garancia mindenki számára.”

Ferenc pápa mindjárt a szinódus megnyitásakor határozottan hangsúlyozta (a pápa jelenléte miatti esetleges félelem hallatán): a szinódusi folyamat sikere lényegileg a szabad szólástól, bátor vélemény-nyilvánítástól függ. A zsinat szellemében ez a szabad vélemény-nyilvánítás, és a mai a világ felé való nyitottság volt a mostani III. rendkívüli püspöki szinódus egyik fő jellemzője - a cikkíró Antonio Spadaro jezsuita véleménye szerint.

Maga Ferenc pápa a szinódust lezáró szentmise alatt, amikor a boldogok sorába iktatta VI. Pált, homíliájában kiemelte: Montini pápa éppen azért hozta létre a zsinat másnapján, 1965-ben a püspöki szinódus intézményét, hogy elevenen tartsa a II. Vatikáni zsinat tapasztalatát.