VI. Pál boldoggá avatása – Ferenc pápa homíliája a vasárnap délelőtti szertartáson
Ferenc pápa homíliáját
a napi evangélium – az adópénz példázata – híres jézusi mondásával kezdte: „Adjátok
meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami Istené.” (Mt 22, 21) A farizeusok
provokációjára, akik mintegy vizsgáztatni akarják vallási kérdésből, Jézus ezt gunyoros
és zseniális választ adja. Az Úr Jézus ilyen választ ad mindazoknak, akik lelkiismereti
problémákat vetnek fel, főleg azoknak, akik érintve vannak megszokásuk, gazdagságuk,
hatalmuk, tekintélyük, hírnevük miatt. Ez történik minden időben, mindig..
Tovább
értelmezve Jézus szavait Ferenc pápa megmagyarázza: mindenféle hatalommal szemben
Istent kell úrnak vallanunk, Isten az ember Ura, és senki más! Ez az örök újdonság,
amelyet minden nap fel kell fedeznünk, legyőzve a félelmet, amelyet az Isten meglepetéseivel
szemben érzünk. Isten nem fél a meglepetésektől. Folyton meglep bennünket újságaival.
A keresztény, aki megéli az evangéliumot Isten „újdonsága” az Egyházban és a világban.
Isten szereti ezt az „újdonságot”.
’Megadni Istennek, ami Istené’ ezt jelenti:
megnyílni az ő akaratának, felajánlani életünket az ő szolgálatára: együttműködni
az irgalom, a szeretet és a béke országával. Itt van a mi erőnk, az emberi erőfeszítés
kovásza a pesszimizmussal szemben, amely eluralkodik a világban.
Itt van reménységünk,
mert Istenbe vetett reményünk nem elmenekülés a világból, nem alibi: munkálkodva megadjuk
Istennek, ami Istené. A keresztény ezért a jövendő valóságra tekint, amely Istenben
van, hogy teljesen megélje az életet, két lábbal a földön, és bátran válaszol a számtalan
kihívásra.
„Láttuk ezt ezekben a napokban – folytatta Ferenc pápa - a rendkívüli
püspöki szinódus alatt – „szinódus ezt jelenti: „együtt menni előre”. Pásztorok és
világiak a világ minden részéről elhozták ide Rómába helyi egyházaik hangját, hogy
segítsék a mai családokat az Evangélium útján járni, tekintetüket Jézusra szegezve.
Nagy tapasztalatot éltünk meg: a szinodalitást és a kollegialitást, éreztük a Szentlélek
erejét, aki vezeti és megújítja mindig az Egyházat, amely arra hivatott, hogy eltökélten
gondozza a vérző sebeket és felszítsa a reményt a sok-sok reményvesztett emberben.”
Hálát kell adnunk e szinódus ajándékáért a Szentléleknek, aki ezekben a napokban
megadta, hogy nagylelkűen, igazi szabadságban és alázatos kreativitással dolgozhattunk,
és aki a föld egyházaiban elkísér bennünket, hogy előkészítsük a 2015 októberében
megtartandó rendes szinódust.
Ferenc pápa itt áttért az ünnepi szentmise nagy
eseményére, VI. Pál boldoggá avatására. „A mai napon VI. Pál boldoggá avatásakor eszembe
jutna az ő szavai, amelyekkel létrehozta a püspöki szinódust: ’figyelmesen kutatva
a az idők jeleit, az utakat és a módszereket napjaink szükségleteihez és a társadalom
megváltozott helyzeteihez akarjuk alkalmazni’ (Motu proprio Apostolica sollicitudo).
E nagy pápa, e bátor keresztény és fáradhatatlan apostol előtt, Isten előtt
csak egy egyszerű, őszinte, fontos szót mondhatunk: köszönet! Köszönjük kedves és
szeretett VI. Pál pápa. Köszönet a te alázatos és prófétai tanúságtételedért Krisztus
és Egyháza szeretete mellett!” Ferenc pápa ezután hivatkozott Montini pápa, a zsinat
nagy irányítója személyes naplójegyzetére, aki II. Vatikáni Zsinat befejezése után
ezeket írta:
„Talán az Úr nem azért hívott engem és azért tart meg e szolgálatban,
mivel alkalmas lennék rá, vagy azért, hogy kormányozzam és kivezessem az Egyházat
a jelen nehézségekből, hanem azért, hogy szenvedjek valamit az Egyházért, és világos
legyen, hogy Ő és nem más vezeti és menti meg az Egyházat.”
„Ebben az alázatosságban
ragyog fel boldog VI. Pál nagysága, aki, miközben kibontakozott a szekularizált és
ellenséges társadalom, türelmes nagylelkűséggel - és néha magára hagyatva - tudta
kormányozni Péter bárkáját, sohasem veszítve el az örömet és az Úrba vetett bizalmát.”
VI. Pál valóban meg tudta adni Istennek, ami Istené, egész életét a szent,
ünnepélyes és súlyos elkötelezettségnek adva:
’folytatni az időben és kiterjeszteni
a földön Krisztus küldetését’ (Idézve egyik homíliáját) - szeretve az Egyházat és
kormányozva az Egyházat, hogy ’egyszerre legyen minden ember szerető édesanyja és
az üdvösség kiosztója’ (Ecclesiam suam, előszó).”