Az Egyház várja a találkozást Jegyesével, Krisztussal – Ferenc pápa szerdai katekézise

Ferenc pápa a szerdai általános kihallgatás során tartott katekézisében – kapcsolódva az Egyházról tartott elmélkedései sorozatához – ezt a titkot világította meg: az Egyház és benne a hívők örök sorsa az lesz, hogy találkozunk Krisztussal, az Egyház és lelkünk jegyesével ott a „mennyei Jeruzsálemben”.

Először Szent Pál Tesszalonikiekhez írt első levelére hivatkozott, aki ezt írta a halottak sorsával kapcsolatban: „örökké az Úrral leszünk” (2 Tessz 4,17). „Hiszitek-e ezt?” – fordult a Szent Péter térre összesereglett zarándokokhoz. „Nos? Úgy tűnik, hogy nem. Hiszitek? Ismételjük együtt háromszor: És örökké az Úrral leszünk! Örökké az Úrral leszünk! Örökké az Úrral leszünk!”

Ezután Ferenc pápa a Titkos Jelenések könyvét idézte: „Akkor láttam, hogy a szent város, az új Jeruzsálem alászállt az égből, az Istentől. Olyan volt, mint a vőlegényének fölékesített mennyasszony.” (Jel 21, 2) A pápa a misztikusok nyelvezetét alkalmazva magyarázta, hogy ez vár az Úr Krisztust követő Isten népére, az Egyházra, amikor majd találkozik isteni Jegyesével. „Ez nem csak képletes beszéd – hangsúlyozta –, mert valóságos menyegző lesz. „Mert Krisztus, amikor hozzánk hasonló ember lett, mindannyiunkat egyesített önmagával halála és feltámadása által. Valóban eljegyzett bennünket és jegyesei lettünk. Ez nem más, mint Isten népe történetére és a mi egyéni történetünkre vonatkozó isteni terv, szeretetszövetség beteljesedése.

János az Apokalipszisben azt írja, hogy az Egyház, Krisztus jegyese megjeleníti a „mennyei Jeruzsálemet”. Ez azt is jelenti, hogy az Egyháznak, túl azon, hogy jegyes, városnak kell lennie, vagyis az emberi együttélés és kapcsolatrendszer kiváló jelképének. Milyen szép, hogy már most szemlélhetjük az Apokalipszis másik képe szerint, hogy minden nemzet, minden nép összegyülekezik ebben a városban, amely Isten hajléka lesz az emberek között (vö. Jel 21, 3). Ott már nem lesznek elszigetelődések, viszályok, társadalmi, etnikai és vallási ellentétek, hanem mindenben egyedül Krisztus lesz.

A látomás megerősít bennünket a reménységben. A keresztény reménység nem puszta vágyakozás, óhaj, nem optimizmus, hanem a keresztény számára a reménység erős, szenvedélyes várakozás: Isten szeretete misztériuma végső és végleges beteljesedésének várása. Annak várása, aki eljövendő: az Úr Krisztusé, aki mindig közel van hozzánk, napról napra, aki végül majd bevezet bennünket szeretetközösségébe és békéjébe. Az Egyház feladata az, hogy égve tartsa a reménység lámpását, hogy folyton sugározza az üdvösség biztos jelét és megvilágítsa az egész emberiségnek azt az ösvényt, amely Isten irgalmas tekintetének szemléléséhez vezet.

Ferenc pápa végül feltette hallgatóinak a kérdést: vajon valóban várjuk-e Krisztust? Az Egyház várja Jegyesét? Vajon a reménység világító és hiteles tanúi vagyunk? Közösségeink Krisztus jelenlétének és eljövetelének eleven várakozásában élnek, vagy pedig fáradtak, kimerültek a nehézségek súlya alatt? Megvan annak a veszélye, hogy a hit és az öröm lámpása kialszik! Legyünk figyelmesek! Kérjük Szűz Mária, a reménység édesanyja és az ég királynője közbenjárását a figyelem és a várakozás magatartása elnyeréséért, hogy már most átjárjon bennünket Krisztus szeretete, és hogy egy napon eljussunk az Istennel való teljes szeretetközösségre.

Ferenc pápa szokása szerint a különböző zarándokcsoportokat köszöntve olaszul összefoglalta katekézisét, amelyet az illetők nyelvére fordítottak. Az arab nyelvűekhez, különösen a Közel-Keletről érkezett zarándokokhoz fordulva ezt mondta: „Kedves testvéreim! Éljetek mindig az Úr Jézus jelenlétének és eleven várásának jelében, és legyetek a reménység világító és hiteles tanúi! Az Úr áldjon meg benneteket!”
(szf)