VI. Pál és az Ostpolitik - P. Szabó Ferenc SJ kommentárjának első előadása
Közeledik VI. Pál
pápa boldoggá avatása. Az elmúlt napokban is vitatták itt Rómában (a Pápai Magyar
Intézetben) VI. Pál pápa szolgálatának egyik legnehezebb és legvitatottabb területét,
ún. keleti politikáját (Ostpolitik), és – mint már hírt adtunk róla – bemutatták Gilberto
Martinelli olasz filmrendező Mindszenty-filmjét. Az Ostpolitikban vezető szerepet
játszott Agostino Casaroli érsek, akit II. János Pál bíboros államtitkárává nevezett
ki. Casaroli bíboros 1978-tól már a Szentszék egész diplomáciai tevékenységét vezette,
de azért továbbra is figyelemmel kísérte vatikáni megbízottak révén az Ostpolitik
alakulását egészen 1990-ig.
P. Szabó Ferenc jezsuita VI. Pál és II. János
Pál pápasága idején 25 évig dolgozott itt a Vatikáni Rádiónál, és e pápák, valamint
Casaroli bíboros tolmácsa is volt magyar politikusok vatikáni látogatásai alkalmával.
Tapasztalatait egybevetve a témába vágó irodalommal, igyekezett ideiglenes mérleget
készíteni két éve Budapesten megjelent könyvében: „A Vatikán keleti politikája közelről
– Az Ostpolitik színe és visszája” címmel. P. Szabó Ferenc, aki most másfél hónapig
Rómában részt vesz a magyar műsor szerkesztésében, kérésünkre néhány adásban felidézi
a két pápa keleti politikáját, megrostálja az Ostpolitikkal kapcsolatos különböző
véleményeket. Mostani előadásának témája:
1. VI. Pál keleti politikájának
kezdetei
Giovanni Battista Montini (1897–1978), aki 1963. június 21-én
lett XXIII. János utóda, befejezte az elődje által meghirdetett és megkezdett II.
Vatikáni zsinatot, amely korunk legnagyobb egyháztörténeti eseménye. Ezt a pápát mára
már elfelejtették, vagy bírálják, félreértik. Bírálják jobbról és balról, egyesek
neki tulajdonítják az egyház mai válságát. Felejtik, nem sorolják a nagy prófétapápák
közé. Nem is könnyű megőrizni Montini drámai pápasága emlékét a két rendkívüli, ma
már szent egyéniség között: rövid ideig működő elődje, a népszerű „jó János pápa”
és utódja, a szintén népszerű, hosszú ideig szolgáló II. János Pál után. Így tehát
VI. Pál pápaságát archiválták, mint hosszú drámai intermezzót a katolicizmus két döntő
fejezete között, felejtve, hogy éppen VI. Pálnak köszönhető az egyház mélyreható reformja,
ő kezdte a világ minden részét behálózó apostoli utakat, új korszakot nyitott a keresztény
egyházak közötti párbeszédben. Közeli boldoggá avatása ismét rá irányította a figyelmet.
Montini pápa „identikitje”
Andrea Tornielli (1964)olasz egyháztörténész, aki
többek között két könyvet írt XII. Pius pápáról. is, VI. Pálról szóló vaskos monográfiájában,
az életrajzi ismertetések után, részletesen bemutatja Montini milánói bíboros, érsek
tevékenységét, közben igyekszik megrajzolni a leendő pápa „identikitjét”: lelkipásztori
újítások, a baloldali olasz politikához való viszonya, a bíboros részvétele a II.
Vatikáni zsinat előkészítésében, a konklávé és megválasztása (1946–1963).
Tornielli
VI. Pál életművéről szóló könyvének a pápai szolgálatát elemző fejezeteit (XI–XVIII)
különös érdeklődéssel tanulmányoztam, hiszen ezeket az éveket (1967-1978) mint a Vatikáni
Rádió munkatársa VI. Pál szolgálatában töltöttem, így közelről figyelhettem azokat
az eseményeket, amelyeknek hátterére most ez a monográfia fényt derít. Tornielli nagy
szeretettel és csodálattal ír Montini pápáról. Nem titkol el bizonyos rágalmakat,
vádakat, amelyek az egyházon belülről (sőt a Római Kúria bizonyos konzervatív csoportjától)
és egyházellenes körök részéről érték. A szerző megrostálja, és kritikusan értékeli
ezeket a pápát személyesen, sokszor fájdalmasan érintő vádakat, híreszteléseket. Nagyon
fontosnak tartom azokat az elemzéseket, amelyek a zsinat határozott folytatására,
a haladó teológusok támogatására és az új egyházkép megfogalmazására vonatkoznak.
Ebben a törekvésében nagy segítséget nyújtottak neki olyan világhírű teológusok, mint
a domonkos Yves Congar és a jezsuita Henri de Lubac. Mindkettőt félreállították XII.
Pius alatt (az 1950-es Humani generis enciklika közzététele idején, de XXIII. János,
VI. Pál és II. János Pál rehabilitálta őket, életük végén bíborosok lettek. Főleg
az új zsinati egyháztant készítették elő korábbi kutatásaikkal.
A dialógus pápája
VI. Pál első, Ecclesiam suam kezdetű enciklikája (1964) összegezi
Montini bíboros megnyilatkozásait, a zsinatot előkészítő központi bizottságban, fokozatosan
kialakított egyházképét a dialógusról: párbeszéd az egyházon belül, a nem katolikus
keresztényekkel, a nagy vallásokkal, a nem hívőkkel. Ma már világos, hogy Ecclesiam
suam döntően befolyásolta a zsinat további menetét, a legtöbb zsinati dokumentum megfogalmazását,
amelyek sokszor a haladó és konzervatív csoportok közötti kompromisszumok eredményei.
Innen magyarázható aztán, hogy a zsinat után kitört tekintélyi válság során az ellentétes
irányzatok egyaránt a zsinati szövegekre hivatkoztak.
Megemlítem itt VI. Pál
szolgálatának néhány fontosabb eseményét: még a zsinat alatt látogatása Szentföldön
és találkozása Athenagorasz pátriárkával (1964), beszéde az ENSZ székházában, második
körlevele a szociális kérdésekről: a Populorum progressio (1967), majd egy év múlva
(1968) a máig vitatott Humanae vitae a házasságról és a családról. Ezután tört ki
Európa-szerte a társadalomban és az egyházban a tekintélyi és kulturális válság, amely
továbbgyűrűzött II. János Pál szolgálata alatt is. Nem szólok most Paul Marcinkus
litván-amerikai püspök és a IOR (vatikáni bank) körül kezdődő bonyodalmakra, amelyeknek
tragikus végkifejlete a 80-as években, II. János Pál alatt következik be. Megemlítem
még a haladó teológusok által szerkesztett holland katekizmus körüli vitákat, valamint
Montini pápa külföldi apostoli útjait és a Római Kúria elkezdett reformját.
VI. Pál dubiumai: Az üldözött helyi egyházak
Ismeretes, hogy a „keleti politikát”
XXIII. János pápa kezdeményezte: ő küldte el előbb König bíborost, majd Mons. Casarolit
Budapestre, hogy tárgyaljanak a kormány képviselőivel Mindszenty bíboros ügyéről.
János pápa halála után VI. Pálnak döntenie kellett, hogy folytatja-e elődje politikáját.
Mindenesetre a nemzetközi politika enyhülése, Montini nyitottsága, dialóguskészsége
és a határozott zsinati nyitás a világgal folytatódó párbeszéd felé, az Ostpolitik
folytatását javallták. De míg XXIII. Jánosnak ezzel kapcsolatban nem voltak kételyei,
VI. Pál óvatosabb volt, dubiumai merültek fel. Maga Casaroli bíboros is emlékirataiban
felsorolja az ellenvetéseket.
VI. Pál döntése előtt megkérdezte a rendkívüli
ügyekkel foglalkozó kuriális bíborosokat, akik – óvatosságra intve – végül többségükben
igent mondtak. Giovanni Barberiniegyháztörténész az Ostpolitikról szóló monográfiájában
részletesen leírja az 1963. júl. 16-i vatikáni összejövetel tanácskozását, a három
dubiumra adott válaszokat.
A következő három kérdést vitatták meg: 1) Ha sok
akadályba, nehézségbe ütközik a kezdeti érintkezés, kell-e folytatni a tárgyalásokat,
mivel az egyház érdeke és a lelkek java ezt kívánja? 2) Milyen irányelveket kell
követni a tárgyalások során, nevezetesen a Szentszék milyen „sine qua non” feltételeket
szabjon ahhoz, hogy valamilyen konkrét megegyezésre jussanak? 3) Milyen legyen a végleges
álláspont a püspökök és más egyháziak államnak tett eskütétele kérdésében Csehszlovákiában?
A vita során különböző vélemények merültek fel.
A Római Kúriában ugyanis voltak
olyan főpapok, akik ellenezték a keleti politikát, és már korábban XII. Pius idejében,
a „balra nyitó” Montini ellen áskálódtak. Erről bőven ír Tornielli. Barberini szerint
voltak olyanok, akik az Ostpolitik főszereplőjét, Mons. Casarolit „kriptokommunistának”
tartották. A diplomata viszont többször ismételt elvét követte: Ha valaki a rabokkal
akar beszélni, annak előbb a börtönőrökkel kell szót értenie.
Mindenesetre,
VI. Pál dubiumai teljesen nem tűntek el. Ezt bizonyítja többek között a Domitilla
katakombában 1965. szeptember 12-én mondott beszéde, amelyben részletesen
kitért az egyházüldözésekre. Egyes keresztények még katakombákban élnek, az ateista-totalitárius
rendszerek üldözésükkel, a vallásszabadság elfojtásával, papok és szerzetesek bebörtönzésével
az egyház kihalását célozzák. A pápa beszéde nem nevezett meg országokat, de világos
volt, hogy nemcsak Kínát lés a Szovjetuniót célozta, hanem az ún. „szocialista” országokat
is. (Ekkor már lezárult a csehszlovák kormánnyal folytatott nehéz tárgyalások első
fázisa, és létrejött az 1964-es budapesti részleges megállapodás.)
Két nappal
később, 1965. szeptember 14-én, a zsinat negyedik ülésszakának megnyitásakor mondott
beszédében VI. Pál ismét csak visszatért a kommunista-szocialista államokban folyó
egyházüldözésre, anélkül, hogy megnevezte volna az országokat. Utalt arra is, hogy
egyes főpásztorok nem jöhettek el a zsinatra. VI. Pál azért is szorongott, nehogy
az üldözött, szenvedő katolikusok azt gondolják, hogy a pápa elfelejtette őket, miközben
megbízottja a kommunista országok képviselőivel tárgyal.
A pápa említett két
beszéde negatív hatást, tiltakozást váltott ki Csehszlovákiában és Magyarországon
is. Tény az, hogy a 6o-as években tovább folytak a koholt perek és egyháziak bebörtönzései,
tehát folytatódott az egyház elnyomása. Közben tartott a zsinati vita a Gaudium et
spes kezdetű konstitúcióról, amely tárgyal a modern ateizmusról is, de – többek javaslatára
– a dokumentum nem nevezi meg a marxista-kommunista ateizmust, ezzel is mintegy nyitva
hagyva a kaput az Ostpolitiknak, a modus vivendi keresésének, amely – Villot bíboros
kifejezésével – inkább modus non moriendi volt.