Új utak a családoknak – Walter Kasper bíboros felszólalása
A családdal foglalkozó októberi rendkívüli szinódusra készülve Ferenc pápa felkérte
Walter Kasper bíborost, hogy a múlt februári konzisztóriumon tartson előadást a család
mai problémáiról. (Walter Kasper bíboros neves teológus, magyarul is megjelent Jézus
a Krisztus című kiváló könyve – Vigilia, Bp., 1996) Februári merész felszólalása feltűnést
keltett. Először olaszul, majd németül és franciául is megjelent. Most a francia jezsuiták
Études című folyóirata szeptemberi számában Patrick Goujon jezsuita teológus kommentálja.
A tanulmánynak főleg azzal a részével foglalkozom, amely az elvált és polgárilag újraházasodott
katolikusok égető problémájára keres megoldást.
Walter Kasper osztja Ferenc
pápa (és a felmérések) diagnózisát a család válságáról; hivatkozik Ferenc pápa Az
evangélium öröme kezdetű buzdítására (66): „A család – mint minden közösség és társadalmi
kapcsolat – mély kulturális válságon megy keresztül. A család esetében a kapcsolatok
törékenysége különösen súlyossá válik, mert a társadalom alapvető sejtjéről van szó.”
A bíboros teológus részletezi is a válság megnyilvánulásait. Nem akarja enyhíteni,
inkább radikalizálja a kérdést, visszamegy az Evangéliumhoz, és onnan tekint a jövőbe.
Olyan új utakat keres, amelyek lehetővé teszik az Egyház hitéhez való hűséget, és
amelyek mindenkit az állandó megtérésre szólítanak. A Szentírás és a Hagyomány tanítását,
a teremtő és üdvözítő Isten tervét összefoglalva a családról, a mai valóságot, a kulturális
változatosságot is figyelembe veszi, miként a zsinat a Gaudium et spes kezdetű konstitúcióban:
azt sürgeti, hogy a mai evangelizálásban a lelkipásztoroknak Isten irgalmasságát kell
hirdetniük és képviselniük a sokszor fájdalmas helyzetekben szenvedő, hívő és Krisztushoz
ragaszkodó elvált házasokról gondoskodva.
W. Kasper bíboros alapvetően az egész
Egyháztól megkövetelt, a pápa által hirdetett megtérés dinamizmusára támaszkodik.
Emlékeztet a házasság felbonthatatlanságára, amely összekapcsolja Istenben a hűséget
és az irgalmasságot, majd megkülönbözteti a polgárilag elváltak helyzetét és azok
következményeit, hogy az egyházi hozzáállást tisztázza. Előbb azonban válaszol azok
ellenvetésére, akik attól tartanak, hogy – megengedve a házasságról szóló egyházi
tanítás fejlődését (az 1983 kánonjogi kódex 1093-as kánonja már nem helyez kilátásba
kiközösítést, mint az 1917-es tette) – az kikezdi a házasság felbonthatatlanságáról
szóló tanítást. Erről nincs szó, hanem a személyek iránti figyelem és az irgalmas
Isten lelkipásztori képviselete a cél. Kasper bíboros érvelésében részben Joseph Ratzinger
professzor (a Hittani Kongregáció későbbi prefektusa) egy 1972-es tanulmányára hivatkozik.
Az
Egyháznak az első századokban, az üldözések idején, szembe kellett néznie a keresztények
aposztáziájával, hittagadásával. Ezeket nevezték latinul lapsinak, elbukottaknak,
akik megtagadták keresztségüket. Számukra az Egyház penitenciatartást (bűnbánati/megtérési
gyakorlatot) írt elő, az új vízkeresztség helyett a könnyek keresztségét. „A hajótörést
szenvedőknek, a vízbe fúlóknak nem másik hajót ajánlott, hanem a szabadulás/üdvösség
deszkáját.”
Ezt a hasonlatot alkalmazza Kasper bíboros az elvált és újraházasodott
hívő katolikusokra: az érvényes házasság után nem egy második házasságot („második
hajót”), hanem a „szabadulás deszkáját” ajánlja, ami lehetővé teszi a szentáldozáshoz
járulást. Nemcsak lelki áldozásról van szó (bűnbánat, megtérés után), hanem teljes
részvétel a szentáldozásban; és ezt egyöntetűen be kellene vezetni az Egyházban. Kasper
bíboros azokat a szakembereket, akik ezt vitatják, emlékezteti a Krédóra: „Hiszem
a bűnök bocsánatát.” De ezt is kiemeli: „Isten irgalmassága nem olcsó kegyelem, amely
felmentene a megtérés alól.”
Walter Kasper bíboros megoldási javaslata tehát
egyszerre megőrzi a házasság felbonthatatlanságát (ezt sohase vonta kétségbe), és
az irgalmasság gyakorlását, feltéve, hogy az elváltak megtérnek, és az egész Egyház
tanúskodik gyökeres megtérésükről.
Az új evangelizálásban, a családok lelkipásztori
gondozásában mindig a folytonos megtérés dinamizmusára kell ügyelni, visszatérve az
evangéliumi gyökerekhez. Az „aranyszabály” (a másiknak tedd azt, amit magadnak szeretnél)
az Istennek az emberek iránti szeretetén alapul, az Isten irgalmas szeretetén. Az
emberi személyek iránti tisztelet minden kultúrában a hitben Isten emberszeretetéből
ered: az emberméltóság tisztelete a hűségen át a megbocsátáshoz vezet, amelyet a szerető
Isten megad a bűnbánó megtérőknek. Az Egyház a megtérésre szólítja fel az elvált és
újraházasodott hívőket, de ez a felhívás teljes igazságban csak az Isten bocsánatát
közvetítő/kiosztó Egyháztól jöhet.
Az Egyháznak jelnek kell lennie, de hogyan
lehet a hűség és irgalmasság közti felbonthatatlan kapcsolatjel a lelkipásztori tevékenységben
az elvált és polgári házasságot kötött hívők körében? Meg kell különböztetni a javasolt
megoldást (az „üdvösség deszkája”) a kellő feltételek mellett semmisséget kimondható
helyzetektől, amikor a felek újabb szentségi házasságot köthetnek, de mindig ügyeljenek
a lelkipásztorok, hogy a bűnbánat és a szív megtérése igazságban megtörténjék.
Walter
Kasper javaslatával foglakozik a svájci jezsuiták francia folyóirata, a Choisir legújabb,
szeptemberi száma is (6579). François-Xavier Amherdt, a lelkipásztori teológia professzora
a Friboug-i Egyetemen cikkében kitér a gyakorlati, lelkipásztori szempontokra is.
Miután hivatkozott az ortodox egyház gyakorlatára, amely az egyházatyákat követve
gyakorolja az „irgalmasság ekonómiáját”, részletezi a Kasper bíboros által javasolt
megoldás feltételeit, a gyakorlat öt állomását: 1. az elvált felek ismerjék el
felelősségüket az első házasság felbomlásában; 2. a válás az igazságosság szellemében
történjék az elvált (elhagyott) fél és a született gyermek(ek) tekintetében; 3.
világosan bizonyítani kell, hogy már lehetetlen lemondani az új féllel való kapcsolatról,
mert pl. már gyermekük született; 4. az elvált hívő fél új házasságában keresztény
házaséletet akar folytatni az Evangélium szellemében; 5. számára a szentségekhez
való járulás nem formaság lesz, hanem életbevágó jelentőséggel bír.
A püspöknek
megfelelően felkészült, bölcs papokra kellene bíznia az ilyen esetek rendezését.
A
svájci cikkíró is hangsúlyozza az első keresztények példájára az irgalmasság gyakorlását.
Idézi Kasper bíboros meghökkentő kijelentését: „Ha a szentségi feloldozás lehetséges
a gyilkos számára, aki megbánta bűnét, miért kellene megtagadni az irgalmasságot a
bűnbánó házasságtörőtől?”
Láthatjuk, hogy a német teológus főpásztor javaslata
egyaránt elkerüli a rigorizmust (túlzott szigort) és a laxizmust (túlságos engedékenységet).
Walter Kasper bíboros nem akar elébe vágni a szinódusi munkáknak és a pápai döntésnek,
csak emlékeztetni kívánta az egész Egyházat Isten mindig felajánlott irgalmasságára.