„A szeretet hullámhosszán: A család-szinódus elé” - P. Szabó Ferenc SJ folytatja
sorozatát - második rész
Második rész: Állat
és angyal között „Az ember se állat, se angyal, a baj ott van, hogy aki angyalt
majmol,állattá alakul”. Blaise Pascal híres mondását sokat kommentálták,
főleg azok, akik – joggal – a hajdani keresztény (kissé janzenista, puritán) szexuális
erkölcsi felfogást és annak gyakorlatát bírálták – akár egyháziak, akár világiak viszonylatában.
Napjainkban, az utolsó fél évszázadban - az ún. „nyugati világban” – az ellenkező
végletbe estek, főleg az újabb nemzedékek: egyre inkább a szexuális szabadosság, a
házasság nélküli együttélés, illetve a házasságok és a családok szétesése tapasztalható.
(Nem is szólva most a „gay-kultúra” és a „gender-teória” terjedéséről.)
Krisztus tanítványai számára egészen csak az a tiszta, akinek a szándéka, szíve
is tiszta. A keresztény, mint mindenben, itt is Isten akaratát keresi, Isten jelenlétében
jár el, a lélek szerint él. A testet a Szentlélek templomának tekinti, a szexualitást
relativizálja, miként minden más földi valóságot. Várja a test feltámadását és az
örök életet. A keresztény tehát nem bálványozza a testi élvezeteket: nem istene a
has vagy a szex; hiszen: ”Isten országa:... igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben”
(Róm 14,17).
Testben való létünk
II. János Pált idézem (Familiaris
consortio, 1982): „A nemiség, mely által a férfi és a nő a házastársakra jellemző
cselekedetekkel kölcsönösen odaadják magukat egymásnak, egyáltalán nem biológiai tény
csupán, hanem az emberi személy legbensőbb magvát érintő valóság.” Testünk megmutatja
nekünk, hogy kik vagyunk, és azt is, kiknek kell lennünk. Keresztény nézőpontból a
férfivá és nővé teremtettségünk „szentségi” valóság: transzcendensnek, szelleminek,
sőt isteninek a testi jele. (Idézi Christopher West: Boldogságkeresés és szexualitás.
A test teológiája. Kairosz, 2014, 20-21.)
A nemiség - amely mindig mindenkit
meghatároz – vagy inkább: a nemileg meghatározott test a személy kifejezése a világban,
a „nyelvezet” a másokkal való kapcsolatban: az arc, a testmozgás, a férfi és a nő
megjelenése „beszédes”, nem is szólva a szerelem különböző, komplementáris, egymást
kiegészítő, nyelvezetéről. Nem pusztán a szexuális kapcsolatok (szerelem/házasság)
illetve a családi és rokonsági viszonyok, hanem egyáltalán pszichénk, magatartásunk,
örömeink és fájdalmaink, az életkorok, az öregedés, a társadalmi élet számos szokása
és „rituáléja”, „szimbolizmusa” mind-mind különböző a férfi, illetve a női egzisztenciában.
Természetesen mindez áll a cölibátusban élőkre is, hiszen a szexuális kapcsolatokon
túl (ami itt hiányzik), a nemiség szinte minden mozzanatban és síkon megnyilatkozik
ösztönös vágyaktól, a szerelmi vágyakon keresztül, az elfojtott vagy kielégített gyönyörig,
a tekintettől és kézfogástól, a flört ezer változatán át, a szublimált szexualitásig
vagy az elfojtásból eredő neurózisokig, illetve a kiegyensúlyozott barátságig, a szolgáló
szeretetig vagy a kreatív és termékeny, boldogító (házastársi) szerelemig.
Ezeknek a „hálózatoknak” rácsa mögött húzódik meg és „érvényesül” a személyi szabadság.
Világos, hogy a - valláserkölcsi meggondolásoktól eltekintve is - az ember a társadalomban
számtalan szokáshoz, írott és íratlan törvényhez alkalmazkodik, tabuk és elfojtások
korlátozzák szabadságát, még az öröklött hajlamok, a kényszerű helyzetek többé-kevésbé
determináló hatásain túl is. Az igazi szabadság a szeretetből fakad és a szeretet
felé tendál, irányul; de lendületét számtalan tényező fékezi. Ezt tudatosítanunk kell,
ha realisták akarunk lenni.
Valaki szellemesen így jellemezte a modern
ember irrealizmusát, aki nem akarja elfogadni korlátait (végességét), és nem akar
áldozatot hozni a nagyobb lelki szabadságért: „keres, anélkül, hogy találni akarna;
fogyni akar, anélkül, hogy lemondana a jó ételekről; szeretkezni akar, de gyermeket
nemzeni nem; társadalomban akar élni súrlódások nélkül; atyának nevezi magát, anélkül,
hogy valakinek fia lenne; próféta akar lenni minden kellemetlenség nélkül. A „koffeinmentes
kávé” lehetne a jelképe”.
Mindez nem idegen témánktól, hiszen az igazi realizmus,
vagyis a valódi emberi állapot felmérése elengedhetetlen, amikor a szerelem és a házasság
valóságát és misztériumát vizsgáljuk, amely titok – hitünk szerint - végső soron az
Isten és ember közötti viszonyba kapcsolódik. A hívő állapota nem tiszta szabadság,
éppen mivel testben él; a végesség és a bűn korlátai között tevékenykedik (Félreértés
ne essék: a test nem azonos a bűn forrásával!). Vállalnunk kell az emberi állapotot,
testünket, természetünket, végességünket, mindazt, amit a születéssel (teremtéssel)
kaptunk, és szabadon befejezve teremtésünket meg kell valósítanunk: személyiségünket,
illetve emberi és keresztény hivatásunkat.
Előző alkalommal megállapítottuk:
A hívő ember Isten Országának a kibontakozását készíti elő a teremtés befejezésével,
a világ humanizálásával: tehát azzal, hogy a testet és a szexualitást a szeretet kifejezésévé
teszi. Igyekszik gyógyítani a betegséget, enyhíteni a nyomort, előmozdítani az igazságosságot
és a szolidaritást. Mindezt az ítélő Krisztus szavaira gondolva teszi: „Amit e legkisebb
testvéreim közül egynek is tettetek, nekem tettétek. „(Mt 25-40). A fejlődés előmozdítása
elválaszthatatlan az evangelizálástól, hirdetik újabban a pápák; a szeretet gyakorlati
kifejezése a szolgálat, a szolidaritás és az igazság előmozdítása.
Mindezt
alkalmazhatjuk a testben való egzisztenciára, a munka és pihenés, a sport és az egészségvédelem,
a szexuális és a házasélet különböző szempontjaira, egyszóval mindarra, ami emberibbé,
szabadabbá, Isten kegyelmével szemben nyitottabbá teszi az embert. Az ember Isten
képmása, ezért képes Istenre: képes párbeszédet folytatni Vele, vagyis hittel válaszolni
Szavára (amely kinyilatkoztatásban fejeződik ki, de a lelkiismeret szaván keresztül
is hívja az Úr); képes befogadni a feltámadt Krisztus Lelkét.
A katolikus tanítás
szerint az ember belső egyensúlya az ősbűnnel megromlott: az értelem elhomályosult,
az akarat rosszra hajló lett, amint a katekizmusban tanultuk. Bármint legyen is az
„eredeti” (vagy áteredő) bűn teológiai értelmezése, azt hinnünk kell, hogy a belső
meghasonlottság gyökere valami ősi katasztrófa (Róm 5). Az egyensúlyt Krisztus Lelke
erejében állíthatjuk helyre: a Lélek az igazság, a Lélek a szabadság és a szeretet,
a belső béke és öröm forrása. A Lélek világában (emberekben) való működése révén bontakozik
ki Isten országa. A keresztség bekapcsol bennünket Krisztus Testébe (az Egyházba);
a bérmálásban a Szentlélek felken bennünket, hogy tanúságot tegyünk a kibontakozó
isteni életről. A házasság szentségében maga a szexuális kapcsolat, a házastársi aktus
lesz a kölcsönös önátadás jele, a hivők számára pedig Krisztus és az Egyház szeretetkapcsolatát
jeleníti meg (vö. Ef 4,21,33; Mt 1,1-12). Az Istennek szentelt szüzesség vagy megtartóztatás
(cölibátus) viszont arról tanúskodik, hogy „ez a világ elmúlik” (lKor 7,31), tehát
relativizálja a szexualitást, amelynek a végső időkben, a feltámadás után már nem
lesz meg a mostani közvetítő szerepe (vö. Mt 22,29-33).
Testi létünket a teremtés
és a megváltás fényében kell szemlélnünk, hogy ez az új látás segítsen bennünket a
helyes cselekvésben, a világ humanizálásában, a test átszellemiesítésében és „perszonalizálásában”.
Mert a kegyelem az emberi személyen (a szellemi-testi lényen) keresztül hat a világra,
amely az üdvösség drámájának a színtere. Testemet - jó és fogyatékos „adottságaival”
- elfogadom, mint a Teremtő ajándékát. Szüleimet, természetemet nem én választottam,
de kaptam; de az adottságot a hitben Isten ajándékának tekintem és világban való jelenlétem,
a másokkal és Istennel való kapcsolatom „kifejezésévé”, szabadságom közvetítőjévé
tehetem.
A keresztény aszkézishez tartozik tehát először is, hogy elfogadjuk
testünket /nemünket. Testünk egyszerre lehet a gyönyör (élvezet) és a fájdalom forrása.
A gyönyörkeresés (evés-ivás, szexuális élvezetek) terén igen gyakori a szélsőségesség,
mértéktelenség. Természetesen szükségünk van önfegyelemre, az ösztönök fékezésére,
a szenvedélyek mederbe terelésére. A libido (tágabb értelemben vett szexualitás)
elsőrendű energia, de nehéz „féken tartani”; aki nem hivatott a házas életre, szublimálhatja,
vagyis beállíthatja szellemi célokra, tehát mások, ill. Isten szolgálatának mozgatójává,
- az önátadás és a szeretet kifejezésévé avathatja. Az emberben folyton ösztönös erők,
vágyak, félelmek, elfojtott agresszivitások dolgoznak. A keresztény aszkézis célja
az, hogy az ember eljusson a szabadságra és egy bizonyos egyensúlyra a „szex” és a
„szív” közötti feszültségben is, hogy megtehesse Isten akaratát. Az újpogány hedonizmus
és szex-őrület, illetve a másik oldalon egy bizonyos manicheizmus és janzenizmus képviselik
a végleteket. „Ni ange, nibête”, hangoztatta Pascal az angyal és az
állat között vergődő emberrő1. Kétségtelen, hogy a janzenista Pascalt és már korábban
egy bizonyos (puritán) protestantizmust erősen befolyásolta a meglehetősen pesszimista
Szent Ágoston, a fiatal Ágoston.
A janzenista és puritán nevelés hatásait pl.
Lisieux-i Szent Teréz életében is megfigyelhetjük. Jellemző az a bizalmas közlés,
amelyet betegágyán tett nővérének: „Testem mindig zavart engem, nem jól éreztem magam
benne… egészen kis koromban már szégyenkeztem miatta.” Természetesen ez a vallomás
nem vet árnyat a fiatal kármelita hősies életszentségére, aki nemcsak a tüdőbaj miatti
„kisebbedést” vállalta nagy türelemmel, hanem átélte a hitellenes kísértés éjszakáját
is: a „bűnösök asztalához” ült, hogy engeszteljen a hitetlenekért.
A keresztény
aszkézis nem puszta tréning, merő voluntarizmus, hanem a hit, a remény és a szeretet
gyakorlása is egyben. Az „ingyenesség idején” - az eszmélődés, az ima, a barátság,
a pihenés alkalmával- igyekszünk jobban megismerni önmagunkat, elfogadni „adottságainkat”
(jó és kedvezőtlen jellembeli tulajdonságainkat egyaránt), vállalni az örömöket és
szenvedéseket úgy, hogy egyre nagyobb szabadsággal, Isten akaratát keresve, hivatásunkat
teljesítve „testet adjuk hűségünknek”.
Vagyis naponta megküzdünk azért, hogy
egy kicsit humanizáljuk önmagunkat és a világot. Ne a „test”, hanem a Lélek szerint
járjunk, írja Szent Pál, reménykedve várva „testünk megváltását”, a végső megdicsőülést
(Róm 8).