A szeretet hullámhosszán - P. Szabó Ferenc SJ sorozata
6. rész: Földi és
égi szerelem - A házasság szentsége
1. Az igazi szerelem út a Szeretet-Isten
felé
Már múlt alkalommal utaltam rá, hogy a keresztény lelkiségi hagyományban
a jegyesi és házastársi szerelmet, egyesülést Isten és a lélek, Krisztus és az Egyház
szeretetkapcsolatára alkalmazták. A Bibliában (Énekek éneke, próféták) használt
házastársi szimbolizmus Isten és az emberiség egységére már tanúsítja, hogy az emberiség
korábbi tapasztalata alkalmas volt a szakrális esemény jelzésére. A szexuális egyesülésnek
szakrális jelentése van, misztériumra utal. Ugyanakkor igaz, hogy az
affektivitás, a másik nemhez való (erotikus?) vonzódás részesedik a jegyesi szimbolizmussal
kifejezett misztikus tapasztalatban.
Mindenesetre a szerelem, szeretet tapasztalata
az egyik út, közvetítő lehet a Szeretet-Isten misztériumának megközelítéséhez.
François Varillon, a Claudel életművét kiválóan ismerő francia jezsuita szerzetes,
amikor az Isten megismeréséről értekezik, így fejezi ki saját tapasztalatából és Paul
Claudel életműve tanulmányozásából merített intuícióját: „Az emberi szerelem megtapasztalása
talán a leginkább alkalmas arra, hogy sugallja az Istenben megélt szeretetet. Mert
ha még nagyon »természetes« is, és olyan is, hogy fenomenológiailag nem tudja leírni
az ember összetevőit, ez az emberi szerelem már végső célja felé tart: már gyökerénél
olyan szeretet után vágyódik, amellyel Isten szeret: képesség arra, hogy a Lélek átalakítsa,
és így beteljesedhessék hivatása szerint. Igaz, csak nagyon távolról közeledik az
isteni szeretet abszolút érdektelenségéhez, de – még ha önmagára hajló, önző szenvedély
keveredik is belé – megkülönböztethetünk benne egy fénysugarat, amely már hajnalodása
idején is az örök Napból származik. Nincs két Nap, nincs két szeretet. (…) Ezért –
írja Varillon – merem arra szólítani a jegyeseket vagy házasfeleket, vagy barátaimat:
hallgassák, hogyan ver a legjobban a szívük: meghallják Isten szívének dobogását.”
2. Földi és égi szerelem Claudel életművében
Az
Énekek énekétől Keresztes Szent Jánoson át, Paul Claudelen keresztül Pierre
Emmanuelig tanúi lehetünk a Férfi és a Nő szerelme szakrális, misztikus értelmezésének. Paul
Claudel első megtérése ismert. A fiatal költő 1886 nyarán olvassa Rimbaud Villanások
című látomásos költeményeit; amelyek döntő hatást gyakorolnak rá. Ez év karácsonyán
a vesperás alatt, a Notre-Dame-székesegyházban megérinti a kegyelem, innen számítjuk
első megtérését, amelyről többször beszámolt versben és prózában is. De ez a megtérés
még nem volt végleges.
A „megtért” diplomata költőben még sokáig küzdött a
pogány és a keresztény. Kínában négy évig tartott a bűnös, házasságtörő szerelem azzal
az asszonnyal, akit „Rózsa” néven örökített meg műveiben. A Kínába tartó konzul 1900
októberében az Ernest-Simons hajón ismerkedik meg egy feltűnően szép, négygyermekes
asszonnyal: a lengyel-skót származású Rosalie (Rose Vetch) asszonnyal, akivel négy
évig tart bűnös viszonya. Az Első Óda végén így idézi fel a találkozást:
Ó
barátnőm a hajón! (Mert az az év volt Amikor látni kezdtem a lombhullást
és a világ tűzvészét elharapódzni…) Te meg, barátnőm, dús szőke hajjal
a tengeri szélben Nem tudtad szorosra kontyba fűzni; szétbomlott! Súlyos
karikákban csavarodnak a tincsek a válladra, a selymes szép hajtömeg Szétbomolva
száll szerte a holdfényben! Mintha a csillagok maguk is hajtű-fejek lennének! És
az egész világmindenség egyetlen könnyű ragyogás, Melyet királynői
hajzatként most bont szét a fésű!...
A négy évig tartó drámai szerelemnek
Claudel a Partage de midi (Déli osztozás) című páratlan színdarabjában állított
emléket. A szerelmi szenvedélybe belejátszik a lelkiismeret-furdalás a házasságtörés
miatt, továbbá azért is, mert Claudel első megtérése után bencés szerzetes akart lenni.
Nem engedelmeskedett az isteni hívásnak. A Déli osztozásban az őt képviselő
főhős, Mesa és az Izoldára (Yseut) emlékeztető Ysé (Rose Vetch) négy évig tartó szerelme
és szakításuk a darab vége felé, Mesa énekében már a Nő és Isten közti
harc megjelenítése lesz:
Miért? Miért ez az asszony? Miért jelent meg hirtelen
ez az asszony ezen a hajón?Mit keresett itt közöttünk? szükségünk volt rá? Te!
Egyedül Te bennem, hirtelen az élet születésénél, Te voltál bennem a győzelem
és a látogatás és a szám és a döbbenet és a hatalom és a csoda és a hang! És
ez a másik, hittünk-e benne? hittük-e, hogy a boldogság karjaiban? Egy napon
felismertem, hogy Tiéd vagyok és hogy átadom magam, de ez szegényes volt. De megtettem,
amit tudtam, átadtam magamat, és Te nem fogadtál el, és a másik ragadott meg…
3. Harc Isten és a Nő között– François Varillon SJ Paul Claudelről
Mindezt
jobban megmagyarázta François Varillon, aki több mint nyolc évig dolgozott Claudel
naplójának(Journal I-II) kritikai kiadásán. A következőt nyilatkozta
a kétszeresen is megtért katolikus költőről egy interjúban: „Claudel életműve gyökerénél
ott van az áldozatvállaló választás: ez az ajtó szimbolizmusának megfordítása: aki
belép, és aki mindent felforgat. Ez a legmélyebb alázatosság, az az alázatosság, amely
azonos az elfogadással: elfogadása a valóságnak, amely nélkül a konkrét, teremtett
való csak hiúság lenne. Áldozatvállaló választás tehát, amely olyan radikális magatartás,
melyet nem ismernek a művészet mágusai, és ez van a claudeli dráma és költészet szívében.
És ez az áldozat csak akkor hiteles, ha beíródik az élő húsba. És itt lép közbe
a nő. Látom, amint Claudel rajzoló betűkkel, különleges tintával bejegyzi naplójába:
»A nő a nagy megalázó.« Ezt néhány hónappal azután írta be, miután megalázta
az a nő, akit szeretett. A Déli osztozás hősnője, Ysé, akivel 1900-ban a hajón
találkozott; Claudel, miután néhány hétig megpróbálta a bencés életet, visszatért
Kínába. Ysé a Fou-Tchéou-i konzulátusba költözött. A Nő halálosan megsértette hatalomvágyát,
amely hite ellenére eltöltötte a költő lelkét. A Déli osztozás világosan kimondja
ezt, amelyet egyébként más drámákban is sejteni lehet. (…) Látni kell a Déli osztozás
első felvonását: – folytatja Varillon - itt Claudel egy üzenetet közöl, minthogy nemrég
néhány hetet töltött Liguében (bencéseknél), ahol gyakorlatilag nemet mondtak
neki. Visszaküldték a világi életbe. Claudel egész élete során tompa lelkiismeret-furdalást
érzett, mivel nem lépett be a bencésekhez. A bénítás ereje, ahogy mondja, amely egy
nő kezéből árad, megakadályozza, hogy felegyenesedjen, hogy hatalmát bizonyítsa: beleegyezik
a következő megalázásba, hogy csak az legyen, ami: egy szegény férfi egy nő karjaiban,
aki képtelen ellenállni az emberiség lényeges táplálékának, amely egy nő szerelme.”
A férfi a Nő rabja, ahelyett, hogy „Isten rabja lenne.”
A drámai lelki küzdelem
a földi és az égi szerelem között szinte Claudel egész életét végigkísérte.
Részben a költői szublimálás marad megoldásnak. Claudel 1906-ban megházasodik, de
a házassággal teljesen nem zárult le a „bűnös” szerelem története. Az emlékek időnként
„megrohamozzák”. Előbb dühöng, gyötrődik, de idővel lecsillapodik, a megtért hívő
győz a pogányon. A történethez még tudni kell, hogy a szakítás kegyetlen volt. Rose
Vetch – Claudel kislányával a szíve alatt – eltűnik Európában egy harmadik férfival;
férje és szeretője évekig hiába keresik. A nő távozása (1904. augusztus 1.) után még
fél évig Claudel háborog, dühöng, szenved hiányától, közben a keresztény lelkiismeret-furdalás
gyötri.
Később azonban a Gondviselés közbelépéseként értelmezi a hűtlen asszony
távozását, a kényszerű szakítást. Idővel a regényíró Romain-Rolland felesége Vézelay-ben
befogadta Rose-t és kislányukat, Louise-t. Claudel 1940. június 14-én az asszonynak
írt levelében így vallott belső drámájáról: „Az érzékek elszabadulása közepette is
mindig megvolt bennem a lényeges visszautasítás, tehát Istent mindenek elé helyeztem,
és ez abszolút akarás volt. R[osalie] ezt felismerte, és szerintem nemesen, hősiesen
rászánta magát, hogy elhagyjon engem; ezért sohasem lehetek eléggé hálás neki, ezt
nem tudtam volna megtenni én magam. Húsz év kellett, az a húsz év, amely a Selyemcipőig
(1924!) eltelt, hogy ez a kapcsolat megszakadjon, helyesebben átalakuljon. (…) Egyébként
olvasta a Selyemcipőt. Mindegy! Isten a nagyobb, és Neki adtam örökre az elsőbbséget…”
4. A házasság szentsége – „A házasság Isten irántunk való szeretetének ikonja”
Ferenc
pápa április 2-i beszédében, a szerdai kihallgatáson, a szentségekről szóló sorozta
keretében, számos házaspár jelenlétében a házasság szentségét mutatta be A házasság
Isten irántunk való szeretetének ikonja címmel.
Idézem Ferenc pápát: „Amikor
egy férfi és egy nő a házasság szentségét megköti, Isten mintegy »tükröződik« bennük,
beléjük nyomja vonásait, szeretete kitörölhetetlen jegyét. A házasság Isten irántunk
való szeretetének ikonja. Mert Isten maga is kommunió: az Atya, a Fiú és a Szentlélek
három Személyének szeretetközössége, akik öröktől fogva tökéletes egységben élnek.
És pontosan ez a házasság misztériuma: Isten két házasfélből egyetlen létezést alkot.
A Biblia (Ter 2, 24) erős kifejezést használ, amikor ezt mondja: a kettő „egy test”
lesz, annyira bensőséges az egység a férfi és a nő között a házasságban. Pontosan
ez a házasság misztériuma: Isten szeretete tükröződik a házaspárban, akik elhatározzák,
hogy együtt élnek. (…) Szent Pál az Efezusi levélben (vö. 5, 21-33) megvilágítja ezt
a nagy misztériumot, amikor a házasfelek kapcsolatáról írva Krisztus és az Egyház
jegyesi viszonyáról beszél.” (Vö. Gaudium et spes, 48 és Familiaris consortio,
56.)
A vallástörténet már az ősvallásokban is felfedezte a szexualitás szakrális
mivoltát. A teológia kidolgozhatja - a vallásfenomenológia adottságaiból, a
szexualitás és a misztériumok kapcsolatából kiindulva - az emberi szexualitás, szerelem
közvetítő szerepét a Szeretet-Isten (Szentháromság) misztériuma megközelítésében:
tehát a férfi és a nő Istennel való kegyelmi találkozásába, sajátos istenélményébe,
az imába és az imádásba is belejátszó nemiség szakrális szerepét. Megismétlem François
Varillon szavait a Szeretet-Istenhez vezető igazi szerelemről: „Merem arra szólítani
a jegyeseket vagy házasfeleket, vagy barátaimat: hallgassák, hogyan ver a legjobban
a szívük: meghallják Isten szívének dobogását.”