Legyetek kreatívak, egységben a püspökkel, közel az emberekhez – mondta a casertai papságnak a Szentatya

„Elnézést, hogy ilyen felfordulást okoztam, éppen a város védőszentje ünnepén” – mondta Ferenc pápa szombaton délután négy órakor, miután helikoptere megérkezett a dél-olaszországi Caserta leszálló pályájára.

Első útja a királyi palota kápolnájába vezetett, ahol több mint egy órán át kötetlen, családias légkörben lezajlott beszélgetést folytatott a caserta-i papsággal. Jelen volt 19 püspök és több mint 100 pap. A találkozót tréfás hozzászólások és szívből jövő nevetések jellemezték.
Mint ahogy erre gyakran sor kerül, Ferenc pápa most is félretette előre megírt beszédét és válaszolt a papok kérdéseire. Megkérdezték tőle, hogy milyen legyen a harmadik évezred papjának mintaképe? Az első dolog a kreativitás – válaszolta Ferenc pápa.

„Ha kreatívak kívánunk lenni a Szentlélekben, vagyis Jézus Urunk Lelkében – nincs más út, mint az ima. Egy püspök, aki nem imádkozik, egy pap, aki nem imádkozik, becsukta az ajtót, elzárta a kreativitás útját” – mondta a pápa, hozzátéve, hogy nem akármilyen, hevenyészett és forradalmi kreativitásról van szó – mert ma divatos forradalminak lenni; nem ez a Lélek útja.

Amikor a kreativitás a Szentlélektől jön és az imából születik, problémákat okozhat. Ez történt Boldog Rosmini-val is, aki megírta „Az egyház öt sebe” c. művét, ami valóban kreatív bírálat volt, mert Rosmini imádkozott. Azt írta, amire a Szentlélek indíttatta, ezért kellet spirituális börtönbe mennie, vagyis otthonába: nem beszélhetett senkivel, nem taníthatott, nem írhatott, könyveit indexre tették. Ma Boldog! Hányszor vezet a kreativitás a kereszthez!” – mondta a pápa.

Az ima megnyit bennünket Isten és testvéreink felé: ne legyünk egy önmagába zárkózott egyház, amely köldökét nézi, önreferenciális, önértelmező egyház, amely csak önmagába tekint, nem képes a transzcendenciára. Ki kell lépni önmagunkból, hogy közel legyünk a többiekhez, semmitől sem ijedve meg. „Isten embere nem ijed meg”. A közelség pedig párbeszédet jelent. A párbeszéd nagyon fontos, de a párbeszédhez két dologra van szükség: saját identitásunkra, ami a kiindulási pontot jelenti, és együttérzésre a többiekkel. Ha én nem vagyok biztos saját önazonosságomat illetően és párbeszédet folytatok valakivel, akkor végül aprópénzre váltom a hitemet. Nem lehet párbeszédet folytatni, ha nem saját identitásomból indulok ki, és ha nincs bennem empátia, vagyis ne legyenek előítéleteim.

Minden férfi, minden nő adhat valamit nekünk, minden férfinek, minden nőnek meg van a saját története, helyzete és meg kell őket hallgatnunk. Azután a Szentlélek óvatossága megmondja, hogy hogyan válaszoljunk nekik. Ne féljetek párbeszédet folytatni senkivel sem – bátorította a papokat Ferenc pápa, a „prozelitizmus” szándéka nélkül, mert az mindig egy csapdát jelent. Ferenc pápa idézte előde, XVI. Benedek szavait: „Az egyház nem prozelitizmus, hívek toborzása, hanem vonzerő révén gyarapodik”.

Ferenc pápa ezután megállapította, hogy az egyházmegyés papnak „szemlélődőnek kell lennie”, bár másképpen mint egy szerzetesnek. A papnak legyen képessége arra, hogy szemlélődő módon tekintsen Istenre és az emberekre. Legyen olyan ember, akinek szemét és szívét eltölti ez a szemlélődés: az evangéliummal Isten előtt, az emberi problémákkal az emberek előtt.
Alapvetően fontos a pap kapcsolata a püspökkel és a többi pappal. Az egyházmegyés pap spiritualitása nem létezik e nélkül a két kapcsolat nélkül. Természetesen nem mindig könnyű egyetérteni a püspökkel, de fontos a „szabadság lelkülete”. A papoknak legyen bátorságuk megmondani: én nem így gondolom, másként gondolom. És legyen alázatos és fogadja el a testvéri korrekciót. Ennek a két kapcsolatnak a legnagyobb ellensége a „pletykálkodás” – mondta a pápa, arra buzdítva a papokat, hogy nyíltan mondják meg véleményüket.

„Ha van valami, amit nem úgy gondolsz, mint a püspök, akkor menj, és mondd meg neki. Azután ennek nem jó következményei lesznek. Hordozod majd a keresztet, de légy ember! Ha érett ember vagy és látod, hogy paptestvéredben nem tetszik valami, vagy azt hiszed, hogy téved, akkor menj és mondd meg a szemébe, vagy ha látod, hogy nem tűri a korrekciót, akkor mondd meg a püspöknek, vagy a pap legjobb barátjának, hogy tudjanak segíteni rajta. De ne mondd el a többieknek: mert ez azt jelenti, hogy bepiszkolod a másikat. És olyankor az ördög örül a „lakomának”, mert így pontosan az egyházmegyei papság spiritualitásának középpontját támadta meg. Szerintem a pletykák nagy károkat okoznak!” – fejtette ki a pápa.

Az öröm a jele annak, hogy jók a kapcsolatok a püspökkel és a többi pappal. Olykor azonban egy mérges egyházat látunk és ez szomorúságot és keserűséget okoz.
Amikor egy egyházmegyében találkozunk egy pappal, aki olyan mérgesen és feszülten él, azt gondoljuk: ez az ember ecetet reggelizett. Ecetes zöldséget ebédelt és vacsorára egy szép kicsavart citromlevet ivott. Nem jól él, mert a mérgesek egyházának képét nyújtja. Ezzel szemben az öröm a jó jel. Olykor egészséges, ha mérgelődünk, de az állandó haragos állapot nem az Úrtól jön, szomorúsághoz és az egység megbontásához vezet.

A pápa szólt a püspökök közötti egységről is: „csúnya dolog, amikor érdekszövetségre lépnek”. Nekünk, püspököknek példát kell mutatnunk arról az egységről, amit Jézus kért az Atyától az egyháznak. Az egység azonban nem jelent egyformaságot.

„Mindenkinek megvan a saját karizmája, gondolkodási és látásmódja; ez a változatosság olykor tévedések gyümölcse, de sokszor magának a Szentléleknek a gyümölcse. Maga a Szentlélek akarta, hogy az egyházban a karizmák változatosak legyenek. Maga a Szentlélek, aki a különbözőséget alkotja, egységet teremtett; egységet mindenki különbözőségében, anélkül, hogy bárki is elveszítené saját egyéniségét”.

A népi vallásosságról feltett kérdésre válaszolva – amelyet olykor evangelizálni kellene – a pápa emlékeztetett, hogy hatalmas erőről van szó. A kegyhelyeken csodákat látunk.
A kegyhelyek gyóntatóhelyei megújulást jelentenek a papok és püspökök számára; egyfajta spirtuális továbbképzési tanfolyam, mivel kapcsolatban áll a népi ájtatossággal. Amikor a hívek gyónni jönnek és elmondják nyomorúságaikat, te látod a nyomorúságok mögött Isten kegyelmét, aki odavezette őket. Ez a kapcsolat Isten népével, aki imádkozik, aki zarándokol, aki kinyilvánítja hitét ebben az ájtatossági formában, sokat segít papi életünkben – mondta Ferenc pápa.
A népi vallásosság az evangelizáció eszköze – tette hozzá. Emlékeztetett Buenos Aires-i tapasztalatára: az ifjúsági mozgalmak nem működtek, mert az összejöveteleken csak beszéltek és végül a fiatalok elunták magukat.

Amikor azonban a plébánosok megtalálták a módját, hogy bevonják a fiatalokat a kis missziókba, pl. legyenek misszionáriusok a vakáció idején, - a kis falvakban az embereknek nagy szükségük van a katekézisre, mert nincsenek papok, - akkor a fiatalok csatlakoztak. A fiatalok valóban főszereplői akarnak lenni a misszióknak és itt megtanulják a népi ájtatosság formáit: a fiatalok misszionárius apostolkodásában van valami a népi ájtatosságból. A népi ájtatosság aktív, VI. Pál szerint a hit mély érzéke, ami csak az egyszerűeknek és alázatosaknak adatott meg. És ez nagy dolog! – szögezte le Ferenc pápa.

Végül köszönetét fejezte ki a caserta-i papságnak, kérte, hogy imádkozzanak érte, mert neki is vannak nehézségei, mint minden püspöknek és minden nap újra kell kezdeni a megtérés útját. „Az egymásért mondott ima jót fog tenni ahhoz, hogy előre haladjunk. Köszönöm türelmeteket” - fejezte be a caserta-i papsággal folytatott beszélgetését Ferenc pápa.

(vm)