Isten türelméről – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 16. vasárnapra

A búzaföldbe vetett konkolyról szóló jézusi példabeszéd nagyon vigasztaló üzenet: Isten türelmére világít rá, aki az aratásig a szolgáknak nem engedi kitépni a búzából a konkolyt, nehogy vele együtt a jó búzát is kitépjék. A világban, a társadalomban, életünkben található, növekvő rossz, bűn az ellenség műve. A történelmen végigvonul a jó és a rossz küzdelme, amelyről már hosszú teológiai értekezést írt Szent Ágoston az Isten városa c. művében.

Két „város”, két tábor áll szemben egymással: egyik oldalon az Isten megvetéséig menő, gőgös önszeretet, minden következményével, a másikon az alázatos Isten- és emberszeretet. Loyolai Szent Ignác is, Lelkigyakorlatos könyvében a Két zászlóról szóló elmélkedésében Krisztus és Lucifer táborát állítja szembe: akik az igaz életre vezető, alázatos Krisztust akarják követni, nemet mondanak a gőgös önszeretetnek, a hatalom- és élvezetvágynak, hogy az egyetlen szükségest, a maguk és testvéreik üdvösségét szolgálják.

Jézus a bűnösök iránti magatartásával és példabeszédeivel a türelmes és irgalmas Atyát képviseli: szemrehányást tesz türelmetlen és bosszúálló szellemű tanítványainak (Lk 9, 55), a meddő fügefa (Lk 13, 6-9), a tékozló fiú (Lk 15) a könyörtelen szolga (Mt 18, 23-35) példabeszédek az irgalmas Isten türelmét példázzák. A konkolyról szóló példabeszédet is itt említhetjük, bár itt inkább a jók védelméről, nem kifejezetten a gonoszok megtéréséről van szó. De ha Isten kövekből is tud magának fiakat teremteni, a konkoly által jelképezett gonoszokat, bűnösöket is újjá teremtheti: az utolsó ítéletig megadja nekik ezt a lehetőséget. Az Úr türelemmel viseltetik a bűnösök iránt, mert – ahogy Péter 2. levelében (3,9.15) olvassuk: „nem akarja, hogy valaki is elvesszen, hanem inkább, hogy mindenki bűnbánatot tartson.”

A türelmes Isten nem semmisíti meg ellene lázadó vagy tőle elforduló teremtményeit, akiket szeretetből teremtett, és magához rendelt: a végső ítéletig türelemmel hívja, kegyelmével szelídíti lázadozó akaratukat, várja megtérésüket. Ha valaki mégis a végsőkig lázad, végleg elvágja magát az élő Istentől és a szeretetközösségtől, a szerető Atya akkor sem semmisíti meg a teremtményét, akit szabadnak teremtett, hanem ezt mondja: „Ember, legyen meg a te akaratod!” És ez a kárhozat. Ilyen esztelen lázadó maga teremti poklát. Mert a pokol az, ahol nincs kapcsolat az élő Istennel és a szeretetközösséggel. De mindig remélhetjük, hogy a végső pillanatban a tékozló fiú az őt visszaváró irgalmas Atya karjaiba veti magát.

(Mt 13, 2-30)