“Gátat a morális züllésnek” - Franca Giansoldati interjúja Ferenc pápával
Il Messaggero 2014. június 29. vasárnap - Szent Péter és Szent Pál apostolok ünnepe Találkozó a Szent
Mártában, délután. Gyors igazolás és egy svájci(gárdista) hellyel kínál egy
kis teremben. Hat zöld, kicsit kopott bársony karosszék, egy faasztalka, egy ősrégi
hasas televízió. Minden tökéletes rendben, ragyogóra csiszolt márvány, néhány
kép. Plébániai váróterem lehetne, ahová az ember tanácsot megy kérni, vagy házassági
dokumentumot csináltat.
Ferenc mosolyogva lép be: „Végre! Olvasom Önt,
és most megismerem”. Elpirulok. „Én ellenben ismerem önt és most hallom». Nevet. Ízesen
nevet, a pápa, ahogy majd többször is egy jó órán át tartó szabad beszélgetés során.
Róma a nagyvárosok gondjaival, a változások kora, melyek meggyengítik a politikát;
fáradozás a közjó érdekében; az egyház feladata, hogy ismét visszaszerezze a szegénység
és a javakban való osztozás témáit ("Marx nem talált fel semmi újat"), a szorongató
érzés a lélek perifériáinak lepusztultságával szemben, ami zuhanás az erkölcsi szakadékba,
amelyben kihasználják a gyermekeket, tolerancia a koldulás iránt, a kiskorúak munkavégzése,
és nem utolsósorban a még tizenöt évesnél is fiatalabb prostituált kislányok kizsákmányolása.
És a klienseik, akik a nagypapájuk lehetnének; «pedofilok»: a pápa pontosan így nevezi
őket. Ferenc beszél, magyaráz, félbeszakítja mondanivalóját, visszatér. Szenvedély,
szeretetreméltóság, irónia. Alig hallható hang, úgy látszik, ringatja a szavakat.
Érvelését követik kezei, összefonja, kioldja őket, úgy tűnik, mintha mértani ábrákat
rajzolna a levegőbe. Kiváló formában van, az egészségéről szóló híresztelések ellenére.
Az
Olaszország – Uruguay futballmérkőzés órája. Szentatya, ön kinek szurkol?
„Senkinek
sem, tényleg. Megígértem a brazil elnöknek, hogy semleges maradok”.
Kezdjük
Rómával?
„De tudja ön, hogy én nem ismerem Rómát? Képzelje el, hogy a Sixtus
kápolnát akkor láttam először, amikor részt vettem a konklávén, amely megválasztotta
XVI. Benedeket. Még a múzeumokban sem voltam soha. Tény, hogy bíborosként nem jöttem
gyakran. Ismerem a Santa Maria Maggiore-t, mert oda mindig elmentem. És aztán a falakon
kívüli Szent Lőrinc bazilikát, ahová elmentem a bérmálásokra, még don Giacomo Tantardini
idejében. Természetesen ismerem a Piazza Navona-t, mert mindig a Via della Scrofa-n
laktam, ott mögötte”.
Van valami római az argentin Bergoglioban?
„Kevés
és semmi. Én inkább piemonti vagyok, azok az én családom gyökerei. Mindenesetre kezdem
rómainak érezni magamat. Szándékomban áll meglátogatni a területét, a plébániákat.
Lassan-lassan felfedezem ezt a várost. Csodálatos egy város, egyedülálló, a nagyvárosok
problémáival. Egy kisvárosnak megvan a maga szinte egyértelmű struktúrája, egy nagyváros
ellenben hét vagy nyolc képzeletbeli városból áll, különféle szinteken. Kulturális
szinteken is. Gondolok például a fiatalok városi klánjaira. Ez így van az összes nagyvárosban.
Novemberben Barcelona-ban tartunk egy konferenciát éppen a nagyvárosi lelkipásztorkodásról.
Argentínában támogatást kaptak a Mexikóval fenntartott cserekapcsolatok. Felfedeznek
sok egymást keresztező kultúrát, de nem annyira a migráció következtében, hanem azért,
mert egymáson keresztül-kasul áthaladó kulturális területekről van szó, amelyeknek
saját hovatartozásuk van. Városok a városokban. Az egyháznak tudnia kell válaszolni
erre a jelenségre is”.
Miért akarta ön kezdettől fogva annyira hangsúlyozni
Róma püspökének szolgálatát?
„Ferenc pápa elsődleges szolgálata
az, hogy Róma püspöke. A pápa összes többi titulusa, Egyetemes Pásztor, Krisztus Helytartója
éppen abból származik, hogy Róma püspöke. Ez az elsődleges választás. Péter primátusának
következménye. Ha holnap a pápa Tivoli püspökeként akarna szolgálni, világos, hogy
engem elzavarnának”.
Negyven évvel
ezelőtt, VI. Pál alatt a római Helynökség konferenciát szervezett Róma hibáiról. Olyan
város képe bontakozott ki, amelyben egyesek egyre többet, mások egyre kevesebbet birtokoltak.
Ma, az ön véleménye szerint, melyek ennek a városnak a hibái?
„A nagyvárosok
hibái, mint Buenos Aires esetében. Van, aki a javadalmait gyarapítja, van, aki egyre
szegényebb. Nincs tudomásom a Róma hibáiról rendezett konferenciáról. Ezek római kérdések,
és én akkor 38 éves voltam. Én vagyok az első pápa, aki nem vett részt a Zsinaton
és az első, aki a Zsinat után tanult teológiát, abban az időben, amikor VI. Pál nagy
fény volt számunkra. Nekem az Evangelii nuntiandi egy felülmúlhatatlan dokumentum
marad”.
Létezik értékek hierarchiája, melyet tiszteletben kell tartani a
közös dolgaink intézésében?
Természetesen. Mindig védelmezni kell a közjót.
Bármelyik politikusnak ez a hivatása. Olyan tág fogalom ez, mely magába foglalja például
az emberi személy védelmét és méltóságát. VI. Pál szokta mondani, hogy a politikai
küldetés a szeretet gyakorlásának egyik legmagasabb formája. Ma a politika problémája
az - nem csak Olaszországról beszélek, hanem minden országról, mert a probléma világméretű
-, hogy leértékelődött, lepusztította a korrupció, a csúszópénzek jelensége. Eszembe
jut a francia püspökök 15 éve közzétett dokumentuma. Ez egy lelkipásztori levél volt
ezzel a címmel: „Rehabilitálni a politikát” és pontosan ezzel a kérdéssel szembesült.
Ha a politika nem a szolgálatra épül, még a politika identitását sem lehet megérteni.
Ön
azt mondta, hogy a korrupció a rothadástól bűzlik. Azt is mondta, hogy a társadalmi
korrupció a beteg szív gyümölcse és nem csak külső körülményeké. Nem lenne korrupció
korrupt szívek nélkül. A korruptnak nincsenek barátai, hanem csak hasznos idiótái.
Megmagyarázná ezt jobban?
Két napon keresztül erről beszéltem, mert a reggeli
szentmiséken az olvasmányban Nábót szőlője történetét olvastuk. Szeretek a napi olvasmányokról
beszélni. Az első nap a korrupció fenomenológiájával, a leírásával szembesültem, míg
a második nap azzal, mi lesz a korruptak sorsa. A korruptnak mindenesetre nincsenek
barátai, hanem csak cinkosai”.
Ön szerint azért van annyi korrupció, mert
a tömegtájékoztatás túlságosan sulykolja ezt a témát, vagy pedig ténylegesen egy
belterjes és súlyos jelenségről van szó?
„Nem, sajnos világméretű jelenség.
Államfők vannak börtönben éppen emiatt. Gyakran felteszem magamnak ezt a kérdést,
és arra a következtetésre jutok, hogy számos baj főként a korszakváltások idején növekedik.
Most nem annyira a változások korszakát éljük, hanem egy korszakváltást. Vagyis kulturális
változásról van szó; tényleg ebben a fázisban születnek általában ilyenfajta dolgok.
A korszakváltozás táplálja az erkölcsi züllést, nemcsak a politikában, hanem a pénzügyi
és a társadalmi életben is.
A keresztények sem villognak nagyon a tanúságtételben…
A
környezet az, ami megkönnyíti a korrupciót. Nem mondom, hogy mindenki korrupt, de
azt gondolom, hogy nehéz becsületesnek maradni a politikában. Gondolom mindenütt,
nemcsak Olaszországban. Gondolok más esetekre is. Néha vannak emberek, akik világossá
szeretnék tenni a dolgokat, de aztán nehézségekbe ütköznek, és mintha felfalná őket
egy otthonosan mozgó jelenség, több szinten is, keresztül kasul. Nem mintha a politika
természete lenne ez, hanem mert egy korszakváltás idején mind erősebb lesz a nyomás
a morális züllés irányában”.
Egy városnak a morális vagy anyagi szegénysége
aggasztja jobban?
„Mindkettő félelemmel tölt el. Egy éhezőn például, tudok
segíteni, hogy ne éhezzék többé, de ha elvesztette a munkáját, és nem talál állást
magának, akkor az a másik szegénységhez tartozik. Nincs többé méltósága. Persze elmehet
a karitászhoz és hazavihet egy csomag élelmet, de megtapasztal egy nagyon súlyos szegénységet,
mely elpusztítja a szívet. Egy római segédpüspök mesélte nekem, hogy sokan mennek
a szegénykonyhára étkezni és, titokban, szégyennel teli, hazaviszik az ennivalót.
Méltóságuk fokozatosan elszegényedett és a megalázottság állapotában élnek”.
Róma
konzuli útjain láthatók éppen csak 14 éves lányok, akiket gyakran prostitúcióra kényszerítenek
az általános közöny mellett, miközben a metróállomásokon gyerekek koldulásához asszisztálunk.
Kovász még az egyház? Mint püspök, képtelennek érzi magát szemben ezzel az erkölcsi
zülléssel?
„Fájdalmat érzek. Hatalmas fájdalmat érzek. A gyerekek kizsákmányolása
egy szenvedés számomra. Argentínában is ugyanez a helyzet. Néhány kézimunkára azért
használnak gyerekeket, mert kisebb a kezük. De a gyermekeket kihasználják szexuálisan
szállodákban is. Egyszer értesítettek arról, hogy Buenos Aires egyik utcáján 12 éves
prostituált kislányok voltak. Tájékozódtam és valóban így volt. Nagyon fájt nekem.
De még ennél inkább az, amikor idős férfiakat látunk hatalmas autók volánjainál, akik
megállnak előttük. A nagyszüleik is lehetnének. Fölvették a kislányt és fizettek
neki 15 peso-t ami, a kábítószer selejtjének, a „csomagnak” a megvásárolására használt.
Számomra pedofilok ezek az emberek, akik ezt csinálják a kislányokkal. Rómában is
megtörténik ez. Az Örök Város, melynek világítótorony szerepét kellene betöltenie
ezen a világon, most a társadalom erkölcsi lezüllésének a tükre. Gondolom, hogy ezek
olyan problémák, melyeket egy jó társadalompolitikával lehet megoldani”.
Mit
tud tenni a politika?
„Választ adni egészen tisztán. Például szociális
szolgálatokkal, melyek törekszenek a családok megértésére és olyan segítséggel kísérik,
melyek kiviszik őket a nehéz helyzetekből”.
Az egyház azonban annyit dolgozik…
„Továbbra
is folytatnia kell. Segítenie kell a nehézségben levő családokat, ez egy növekvő munka,
ami közös erőfeszítést igényel”.
Rómában egyre
több fiatal nem jár templomba, nem kereszteltetik meg a gyerekeket, még keresztet
sem tudnak vetni. Milyen stratégiára van szükség ennek a trendnek a megfordításához?
„Az
egyháznak ki kell mennie az utcára, keresnie kell az embereket, el kell mennie a lakásokba,
meglátogatni a családokat, kimenni a peremkerületekre. Ne legyen csak egy befogadó
egyház, hanem adjon is”.
És a plébánosoknak nem kell a bárányok gyapját
hajcsavaróval kezelni… vagyis fölöslegesen tölteni az idejüket (magyarban ennek a
zabot hegyezni felelne meg leginkább).
(Nevet) „Nyilvánvalóan. Pár évtizede
missziós időket élünk. Sürgetni kell ezeket”.
Aggódik ön az olaszországi
népességcsökkenési kultúra miatt?
„Azt hiszem, többet kell dolgozni a gyermekek
közös java érdekében. Családot alapítani elkötelezettség, néha nem elég a fizetés,
nem jönnek ki vele a hónap végéig. Félnek, hogy elvesztik a munkát vagy, hogy nem
tudják fizetni a lakbért. A szociális politikai rendszer nem segít. Olaszországnak
nagyon alacsony a népességszaporulata, Spanyolországnak hasonlóképpen. Franciaországban
jobban megy kicsit, de ott is alacsony. Mintha Európa fáradt lenne anyává lenni, inkább
kedveli, hogy nagymama legyen. Nagyon sok függ a gazdasági válságtól és nem csak az
önzés, és a hedonizmus áthatotta kultúra sodródásától. A minap olvastam egy statisztikát
arról, hogy a világ lakossága milyen kritériumok szerint költi el a pénzét. Az élelmezés,
az öltözködés és a gyógyszerek, a három alapvető szükséglet után következik a kozmetika
és a háziállatokra fordított kiadások”.
Többet számítanak az állatok, mint
a gyerekek?
„A kulturális züllés egy másik jelenségéről van szó. Ez azért
van, mert az érzelmi kapcsolat az állatokkal könnyebb, jobban programozható. Egy állat
nem szabad, míg egy gyermek felnevelése összetett dolog”.
Az evangélium
inkább a szegények vagy a gazdagok megtérítéséről szól?
„A szegénység
az evangélium középpontja. Nem lehet megérteni az evangéliumot a tényleges szegénység
megértése nélkül, szem előtt tartva, hogy létezik egy nagyon szép lelki szegénység:
szegénynek lenni Isten színe előtt, mert Isten eltölt téged. Az evangélium megkülönböztetés
nélkül fordul szegényekhez és gazdagokhoz. Beszél szegénységről, csakúgy, mint a gazdagságról.
Nem ítéli el egyáltalán a gazdagokat, hanem inkább a gazdagságot, amikor az bálványimádás
tárgyává válik. A pénzisten, az aranyborjú”.
Önt úgy tartják számon, mint
egy kommunista pápát, a szegények-kedvelőjét, a populistát. Az Economist, mely önnek
szentelte a lap borítóját, állítja, hogy úgy beszél, mint Lenin. Magára ismer
ezekben a szerepekben?
„Én csak azt mondom, hogy a kommunisták elrabolták
tőlünk a zászlónkat. A szegények zászlaja keresztény. A szegények állnak az evangélium
középpontjában. Vegyük csak a Máté 25-öt, annak a protokollját, ami szerint meg leszünk
ítélve: éhes voltam, szomjas voltam, börtönben voltam, beteg, mezítelen voltam. Vagy
nézzünk csak a Nyolc Boldogságra, ez egy másik zászló. A kommunisták azt mondják,
hogy mindez kommunista. Hát persze, húsz évszázaddal később! Amikor beszélnek, akkor
tehát azt lehetne mondani nekik: de hiszen ti keresztények vagytok” (nevet).
Megenged
egy kritikát…
„Persze…”
Ön talán keveset beszél a nőkről, és
amikor róluk szól, az anyaság szempontjából érvel, a házas nő, az anya és így tovább.
És mégis a nők ma már államokat irányítanak, multinacionális intézményeket, hadseregeket.
Az egyházban ön szerint, milyen helyet foglalnak el a nők?
„A nők a legszebb
dolog, amit az Isten alkotott. Az egyház nő. Az egyház szó maga nőnemű. Nem lehet
teológiát művelni e nélkül a nőiség nélkül. Erről, önnek igaza van, keveset beszélünk.
Egyetértek, hogy többet kell dolgozni a nő teológiáján. Mondtam már és dolgoznak is
ebben az értelemben”.
Nem lát ön egy bizonyos alapvető nőgyűlöletet?
„Tény,
hogy a nő egy oldalbordából vétetett… (ízesen nevet). Tréfálok, ez csak egy poén.
Egyetértek, hogy jobban el kellene mélyíteni a női kérdést, máskülönben nem lehet
megérteni magát az egyházat sem.
Várhatunk-e öntől történelmi döntéseket,
„egy nő a dikasztérium élén” típusúakat, nem beszélek a klérusról…
(nevet)
„Nos, sokszor a papok ki vannak szolgáltatva a házvezetőnő uralmának…
Augusztusban
Koreába utazik. Kapu Kína számára? Ön Ázsiát célozza meg?
„Kétszer megyek
Ázsiába hat hónap alatt. Augusztusban Koreába az ázsiai fiatalokkal találkozom. Januárban
Sri Lankán és a Fülöp-szigeteken leszek. Az egyház Ázsiában ígéret. Korea annyi mindent
jelképez, szép történettel a háta mögött, két évszázadon át nem voltak papjai és a
katolicizmus haladt előre a világiaknak köszönhetően. Megannyi vértanújuk van. Kínát
illetően egy nagy kulturális kihívásról van szó. Nagyon nagyról. De ott van aztán
Matteo Ricci példája, aki annyi jót tett…”
Merre felé megy Bergoglio egyháza?
„Hála
Isten, nincs egyházam, Krisztust követem. Nem alapítottam semmit. Stílus szempontjából
nem változtam ahhoz képest, ami Buenos Aires-ben voltam. Igen, talán valami csekélykét,
mert ugyan kell, de az én koromban nevetséges lenne. A program tekintetében azonban
követem azt, amit a bíborosok kértek az általános kongregációk során a konklávé előtt.
Ebbe az irányba megyek. A nyolc bíboros tanácsa egy külső szerv, abból született.
Kívánatos volt, hogy segítse a kúria reformját. A dolog mindenesetre nem olyan könnyű,
mert amikor egy lépést teszünk, ilyen és olyan tennivalók bukkannak fel és ha korábban
egy dikasztérium volt, négy lesz belőle. Az én döntéseim a konklávé előtti összejövetelek
gyümölcse. Semmit sem csináltam egyedül”.
Demokratikus megközelítés…
„A
bíborosok döntései voltak. Nem tudom, vajon demokratikus megközelítés-e, inkább azt
mondanám „szinodális”, még ha a szó a bíborosok számára nem is a legmegfelelőbb”.
Mit
kíván a rómaiaknak Péter és Pál védőszentjük napján?
„Hogy továbbra
is maradjanak jó emberek. Annyira szimpatikusak. Látom őket a kihallgatásokon, és
amikor plébániát látogatok. Kívánom nekik, hogy ne veszítsék el az örömet, a reményt,
a bizalmat, a nehézségek ellenére. A római tájszólás, a „romanaccio” is szép”.
Woytiła
pápa megtanulta mondani, volemose bene, damose da fa’ – szeressük egymást gyerekek,
álljunk neki a munkának! Ön megtanult már néhány mondatot római tájszólásban?
„Idáig
keveset. Campa és fa’ campa’, vagyis élni és élni hagyni. (Természetesen nevet).