Ferenc pápa üzenete a tömegkommunikációs világnapra
Kedves Testvéreim! Ma olyan világban élünk, amely egyre „kisebbé” válik, és ahol
ebből adódóan könnyűnek tűnhet egymás közelébe kerülni. A közlekedés és a kommunikációs
technológia fejlődése közelebb visznek minket egymáshoz, egyre inkább összekötnek,
és a globalizáció révén függünk egymástól. Az emberiség ugyanakkor megosztott marad,
s ezek a megosztottságok olykor nagyon is markánsak. Globális szinten megbotránkoztató
a távolság a leggazdagabbak luxusa és a legszegényebbek nyomora között. Gyakran elég
végigmenni egy városban az utcákon, és látjuk, micsoda ellentét van az utcán élő emberek
és az üzletek ragyogó fénye között. Annyira hozzászoktunk mindehhez, hogy már nem
is hat meg minket. A világ a kirekesztettség, a kitaszítottság, és a szegénység sokféle
formájától szenved; valamint a sokféle konfliktustól is, amelyekben keverednek a gazdasági,
politikai, ideológiai és sajnos vallási okok is.
Ebben a világban a média segíthet,
hogy közelebb érezzük magunkat egymáshoz. Segíthet, hogy új módon fogjuk fel az emberiség
nagy családjának egységét, ami szolidaritásra és arra ösztönöz, hogy komolyan kiálljunk
a méltóbb emberi életért. A jó kommunikáció segít, hogy közelebb legyünk egymáshoz,
jobban megismerjük egymást és jobban összetartsunk. A bennünket elválasztó falakat
csak úgy lehet ledönteni, ha készek vagyunk meghallgatni egymást és tanulni egymástól.
A különbözőségeket alakítanunk kell a párbeszéd formáival, amelyek lehetővé teszik,
hogy növekedjünk a másik megértésében és tiszteletében. A találkozás kultúrája nemcsak
az adás készségét kívánja meg, hanem azt is, hogy tudjunk elfogadni másoktól. A média
segíthet ebben különösen ma, amikor az emberi kommunikáció hálózatai hallatlan fejlettségi
fokot értek el. Főleg az internet kínálhat fel nagyobb lehetőséget a találkozásra
és a szolidaritás kifejezésére mindenki között. És ez jó dolog, Isten ajándéka.
Léteznek
azonban problematikus szempontok: az információ gyorsasága felülmúlja a gondolkodási
és megítélő képességünket, és nem engedi, hogy meggondoltan és helyesen fejezzük ki
magunkat. A kifejezett vélemények sokféleségét felfoghatjuk gazdagságnak, de az az
ember be is zárkózhat egy olyan információs közegbe, amely csak a saját elvárásainak
és gondolatainak felel meg, vagy meghatározott politikai és gazdasági érdekeknek.
A kommunikációs környezet segíthet a fejlődésünkben, vagy éppen ellenkezőleg tévútra
is vihet. A digitális kapcsolat vágya végül odáig is vezethet, hogy elszigetel minket
a felebarátunktól, a hozzánk legközelebb álló embertől. Azt se felejtsük el, hogy
aki különböző okok miatt nem fér hozzá a közösségi médiához, azt a kirekesztettség
veszélye fenyegeti.
Ezek valós korlátok, de mégse indokolják a közösségi média
elutasítását, hanem arra emlékeztetnek, hogy a kommunikáció végül inkább emberi, mint
technológiai vívmány. Mi az tehát, ami a digitális környezetben segít emberségünk
növekedésében és a kölcsönös megértésben? Például, vissza kell nyernünk egyfajta lassúságot
és nyugalmat. Ehhez időre van szükség és arra, hogy csendet tudjunk teremteni magunkban
a meghallgatáshoz. Türelmeseknek is kell lennünk, ha meg akarjuk érteni azt, aki más
mint mi vagyunk: a személy akkor fejezi ki teljesen önmagát, amikor nem csak tolerálják,
hanem tudja, hogy valóban el is fogadják. Ha tényleg arra vágyunk, hogy meghallgassunk
másokat, akkor megtanuljuk majd másképp látni a világot és értékelni az emberi ismereteket
és tapasztalatokat úgy, ahogy azok megnyilvánulnak a különböző kultúrákban és hagyományokban.
Jobban fogjuk tudni értékelni a kereszténység által ihletett nagy értékeket, mint
például azt a nézetet, amely az embert személynek tekinti, a házasság és a család
értékét, a vallási és politikai szféra megkülönböztetését, a szolidaritás és a szubszidiaritás
elveit és még sorolhatnánk.
Mindezek tükrében a kommunikáció hogyan szolgálhatja
a találkozás hiteles kultúráját? És nekünk, az Úr tanítványainak mit jelent az evangélium
szellemében találkozni egy emberrel? Minden korlátunk és bűnünk ellenére, hogyan lehetséges
valóban közel lenni egymáshoz? Ezeket a kérdéseket összefoglalva megtaláljuk azokban
a szavakban, amelyekkel egyszer egy törvénytudó – azaz egy kommunikáló személy – Jézushoz
fordult: „Ki az én felebarátom?” (Lk 10,29). Ez a kérdés segít megérteni a kommunikációt
a felebarátra, a hozzánk közeli emberre vonatkozóan. Így fordíthatnák le: hogyan nyilvánul
meg a „felebaráti közelség” a kommunikációs eszközök használatában és a digitális
technológiák teremtette új közegben? Választ találok rá az irgalmas szamaritánusról
szóló példabeszédben, amely a kommunikáló személyről is szóló példabeszéd. Aki ugyanis
kommunikál, az felebaráttá válik. Az irgalmas szamaritánus nemcsak hogy felebaráttá
válik, hanem gondoskodik is arról az emberről, akit félholtan talál az út mentén.
Jézus megfordítja a nézőpontot: nem arról van szó, hogy a másikat, mint hozzám hasonlót
ismerjem fel, hanem hogy képes vagyok hozzá hasonlóvá válni. Kommunikálni tehát azt
jelenti, hogy tudatára ébredünk annak, hogy emberek vagyunk, Isten gyermekei. A kommunikációnak
ezt az erejét szeretem így meghatározni: „felebaráti közelség”.
Amikor a kommunikáció
elsődleges célja az, hogy rávegyen a fogyasztásra vagy az emberek manipulálására,
akkor olyan erőszakos támadással találjuk magunkat szemben, mint amit az útonállóktól
szenvedett el az út szélén hagyott ember a példabeszédben. A levita és a pap nem lát
benne felebarátot, hanem egy idegent, akitől jobb távolságot tartani. Abban az időben
a rituális tisztasági szabályok szabtak számukra határokat. Ma az a veszély áll fenn,
hogy egyes tömegtájékoztatási eszközök olyannyira határokat szabnak, hogy nem veszünk
tudomást valódi felebarátunkról. Nem elég végigmenni a digitális „utakon”, azaz
nem elég a puszta internetkapcsolat: ezt valódi találkozásnak kell kísérnie. Nem élhetünk
egyedül, magunkba zárkózva. Szükségünk van arra, hogy szeressünk és minket is szeressenek.
Szükségünk van gyöngédségre. Nem a kommunikációs stratégiák biztosítják a kommunikáció
szépségét, jóságát és igazságát. Az emberiséggel való törődéstől a média világa sem
határolhatja el magát, és a gyöngédség kifejezésére hivatott. A digitális hálózat
lehet egy emberségben gazdag hely, amely nem vezetékek, hanem személyek közötti hálózat.
A média semlegessége csak látszólagos: csak az válhat viszonyítási ponttá, aki önmagát
is kockáztatva kommunikál. A kommunikáló ember megbízhatósága a személyes elkötelezettségében
gyökerezik. A keresztény tanúságtétel a világhálónak köszönhetően éppen ezért tud
eljutni a lét perifériáira is.
Gyakran mondom újra és újra: ha választanom
kellene egy viszontagságokkal küzdő, utcára kilépő Egyház és egy olyan Egyház között,
amely az önmagához viszonyításában szenved, kétségtelenül az elsőt választanám. És
az utak, a világ útjait jelentik, ahol az emberek élnek, és ahol ténylegesen és érzelmileg
elérhetőek. Ezek között vannak a digitális utak is, ahol tömegével ott vannak az emberek,
gyakran a megsebzett emberek, akik valami menekvést vagy valami reményt keresnek.
Szintén a világhálónak köszönhetően a keresztény üzenet eljuthat „egészen a föld végső
határáig” (ApCsel 1,8). A templomok kapuinak kitárása a digitális környezetben való
kitárást is jelenti, azért, hogy az emberek belépjenek oda, bármilyen körülmények
között élnek is. És azért is, hogy az evangélium átlépjen a templom küszöbén, és kilépve
onnan mindenkivel találkozhasson. Arra vagyunk hivatva, hogy olyan Egyházról tegyünk
tanúságot, amely mindenki otthona lehet. Be tudjuk mutatni egy ilyen Egyház arcát?
A kommunikáció hozzájárul, hogy testet öltsön az egész Egyház missziós hivatása, és
a közösségi hálók ma azok közé a helyek közé tartoznak, ahol megélhetjük ezt a hivatást,
újra felfedezhetjük a hit és a Krisztussal való találkozás szépségét. A kommunikáció
terén is olyan Egyházra van szükség, amelynek sikerül melegséget vinni az emberekhez
és amely lángra tudja lobbantani az emberek szívét.
A keresztény tanúságtétel
nem az, hogy vallásos üzenetekkel bombázzuk az embereket, hanem az, hogy „oda akarjuk
ajándékozni magunkat másoknak azáltal, hogy készségesen, türelemmel és tisztelettel
rendelkezésükre állunk az igazság és az emberi létezés értelmének keresése útján felmerülő
kérdéseikben és kételyeikben” (XVI. Benedek pápa üzenete a tömegtájékoztatás 47. világnapjára,
2013.). Gondoljunk az emmauszi tanítványok történetére. Tudni kell beilleszkedni a
mai emberek párbeszédébe, hogy megértsük vágyaikat, kétségeiket, reménységüket, és
fel tudjuk kínálni nekik az evangéliumot, vagyis Jézus Krisztust, az emberré lett
Istent, aki meghalt és feltámadt, hogy megszabadítson minket a bűntől és a haláltól.
Ez a kihívás elmélyülést kíván meg, odafigyelést az életre és lelki érzékenységet.
Párbeszédet folytatni azt jelenti, hogy meg vagyunk győződve arról, hogy a másiknak
van valami jó mondanivalója; azt jelenti, hogy teret adunk az ő szempontjának, az
ő javaslatainak. A párbeszéd nem azt jelenti, hogy lemondunk saját gondolatainkról
és hagyományainkról, hanem arról az igényről mondunk le, hogy azok egyedüliek és abszolútok.
Legyen
előttünk az irgalmas szamaritánus képe, aki a megvert ember sebeire olajat és bort
öntött és bekötözte. Kommunikációnk legyen illatos olaj a fájdalomra és jó bor a vidámságra.
Ragyogásunk ne trükkökből vagy rendkívüli hatásokból fakadjon, hanem abból, hogy szeretettel
és gyöngéden felebarátjává leszünk azoknak a megsebzett embereknek, akikkel utunk
során találkozunk. Ne féljetek a digitális környezet polgáraivá válni. Fontos az Egyház
figyelme és jelenléte a kommunikáció világában, hogy párbeszédet folytasson a mai
emberrel, és elvezesse a Krisztussal való találkozáshoz: egy Egyház, amely elkíséri
az embert életútján, mindenkivel útra tud kelni. Ebben az összefüggésben a kommunikációs
eszközök és az információ forradalma nagy és szenvedélyes kihívást jelent, amely friss
energiát és új képzelőerőt kíván meg azért, hogy közvetítsük Isten szépségét másoknak.