Szent XXIII. János – a zsinat pápája: P. Szabó Ferenc SJ jegyzete

XXIII. János szentté avatása alkalom arra is, hogy az újkori egyháztörténelem egyik legjelentősebb eseményét, a II. Vatikáni zsinatot meghirdető, előkészítő és első ülésszakát vezető pápa rejtélyes, kicsit már mitikus alakját kellő kritikával mutassuk be. Most Robert Rouquette francia jezsuita, az Études munkatársa híres zsinati tudósításaira hivatkozom. Szó sincs arról, hogy Roncalli pápa rövid péteri szolgálatának jelentőségét kisebbítenénk, vagy életszentségét kétségbe vonnánk. De annakidején a francia jezsuita joggal figyelmeztetett: A „jó János pápa” körül kialakult mitikus tisztelet nem veszélytelen. Kétségtelen, a pápaság szempontjából igen jelentősek voltak – a legjelentősebb, a zsinat összehívása mellett, új kormányzási stílust bevezető gesztusai, 1963-ban kiadott Pacem in terris k., az igazságosság és béke, valamint az emberi jogok kérdéseit hitünk szempontjából tárgyaló körlevele.

De nem jó a pápát övező nagy tiszteletet apologetikai célra felhasználni, még ha manapság már nem is kell a pápát antikrisztusnak tartó protestáns támadással szembenézni. Korunkban a politikában megtapasztaltuk a személyi kultusz káros következményeit; a pápaság történetében is voltak árnyoldalak. Veszélyes lenne, ha egy angyalok által kormányzott Egyházról álmodnánk, hangsúlyozta a hatvanas években Rouquette atya. De megjegyzése napjainkban is helytálló. Az Egyház szent, mert feje Krisztus szent és számtalan szent élt és él tagjai sorában, de ugyanakkor tagjai bűnösök is, ezért állandóan bűnbánatra, megtisztulásra, reformra szorul, míg a földön vándorol. Ezt a II. Vatikáni zsinat (Lumen gentium, 8) nyomán Ferenc pápa állandóan hangsúlyozza: a megtérés követelménye vonatkozik a pápaságra, a hierarchiára, minden keresztényre.

Robert Rouquette XXIII. János pápa halála, 1963. június 3 után írta most röviden ismertetett, nagy feltűnést keltő cikkét, mintegy elkészítve a gyors mérleget e rövid, „átmeneti” pápaságról, amely végül is átmenet volt az „aggiornamento”, korszerűsödés jelszavával fémjelzett új egyházi korszakba. De ez kezdetben nem volt olyan világos, mint néhány év után, magyarázza Rouquette, aki Giuseppe Roncalli egyházi pályafutását, pl. párizsi nunciusi szereplését vázolva, rávilágít számos integrista, konzervatív megnyilatkozására és intézkedésére. Nem kedvelte a haladó Suhard bíboros nézeteit, gyanakvón tekintett Teilhard de Chardin tanára vagy az új teológiában a modernizmus feléledését látta; mint párizsi nunciusnak része volt abban, hogy Róma betiltotta munkáspapok mozgalmát és gyanúsította a Franciaországi Misszió tevékenységét. Mint pápának is voltak olyan intézkedései még a zsinat előtt, amelyek nem az aggiornamentót segítették. Rouquette Roncalli nuncius egyik vicces megjegyzésére hivatkozva, leegyszerűsítve a jellemzést, ezt írja: „Egy lépés jobbra, egy lépés balra.”

Rouquette hozzáfűzte: „Az a pápa, akit mint nunciust ismertünk meg, és akitől őszintén szólva semmi újat nem vártunk, nem remélt lendületet adott az Egyháznak. Karl Rahner német szójátékával mondhatjuk: ’XXIII. János, az átmenet pápája, véghezvitte az Egyház átmenetét a jövőbe’.” Természetesen legnagyobb tette a zsinat meghirdetése és előkészítése volt, megküzdve az integrista, mereven hagyományőrző Római Kúria (pl. Ottaviani bíboros) ellenállásával. Többször hangoztatta már a zsinati munkák kezdetétől (pl. Suenens bíborosnak, vagy ahogy nemrég itt mondtuk, a fiatal P. Tuccinak, a Civiltà Cattolica akkori igazgatójának): teljes szabadságot akar biztosítani a zsinati atyáknak. Lassan körvonalazódott a lelkipásztori zsinat célkitűzése: a keresztények egységének előmozdítása, valamint az aggiormamento, a korszerűsödés, nyitás a modern világ felé az egyházi élet különböző területein. A 80 éves pápa meglepő nyitottságot mutatott a modern világ problémái felé, új stílust vezetett be a katolikus egyházba.

Robert Rouquette jezsuita jellemzésének végkövetkeztetését idézem: „Ilyen volt ez az egyszerű és ugyanakkor bonyolult ember: vérmérséklete szerint tradicionalista, de ugyanakkor mintegy akarata ellenére merész újító. Lassan életében legendás alak lett, és halála után mítosz alakult ki körülötte. De végül is a mítosz nem hazug, csak az igazságot erős kontúrú, hagyományos képekben fejezi ki. Szögezzük le: XXIII. János Isten embere volt, alázatos, jó, egyszerű, szegény, egyedül Krisztust, az Egyházat és az embereket kívánta szolgálni. Spontán módon, anélkül, hogy kereste volna, megtalálta a Vatikán barokk pompája alatt az utat a mai emberek szívéhez. Halála fájdalmat és rendkívüli tiszteletet váltott ki az egész világon”.