„Engedelmes lett a kereszthalálig” – P. Szabó Ferenc elmélkedése Virágvasárnapra
Virágvasárnappal belépünk
a liturgikus év szentélyébe: elkezdődik a közvetlen készület a szent három napra,
Jézus kereszthalála és feltámadása ünneplésére. Először a liturgia Jézus diadalmenetére,
Jeruzsálembe való bevonulására emlékezik. De a hozsannázó tömeg hamarosan – Pilátus
előtt – „Feszítsd meg!-et kiáltoz a megkínzott Emberfiára, aki elkezdi keresztútját.
Virágvasárnap felolvassuk Máté evangéliumából a szenvedéstörténetet vagy énekeljük
a passiót. (Nagypénteken a János-passióra kerül sor.)
Szép, megindító szokás
a passió éneklése vagy akár színrevitele, manapság már több-kevesebb sikerrel filmek
jelenítik meg Jézus történetének központi eseményét. Néha a képzeletet/beleélés, a
segítő látványosság el is terelheti a figyelmet a lényegről. (Már említettem Mel Gibson
Passió című filmjét, amelyben a fizikai szenvedés, pl. Jézus megostorozása
eltúlzott.) A vasárnapi szentlecke, a Filippi levél 2. fejezetének Krisztus-himnusza
emlékeztet a lényegre: „Krisztus Jézus szolgai alakot fölvéve, kiüresítette önmagát.
(…) megalázta magát, és engedelmes lett a kereszthalálig. Ezért Isten fölmagasztalta”,
feltámasztotta, és mindenek Urává tette Őt. Az Atyaisten annyira szerette a világot,
hogy egyszülött Fiát adta érte – értünk, a mi üdvösségünkért. És Jézus fiúi engedelmességével
– a végsőkig teljesítve küldetését – helyettünk, a mi nevünkben is Igen-t mondott
az Atyának. Szerető engedelmességével megfordította a lázadó teremtmények állapotát:
akik hisznek Őbenne, a meghalt és feltámadt Jézusban, akik a keresztségben titokzatos
Teste, az Egyház tagjai lettek, követik őt a halálban és a feltámadásban: meghalnak
a bűnnek és Istennek élnek a feltámadt Krisztus teremtő Szentlelke erejében.
Isten
Fia lelkületét kell követnünk: beilleszkedve saját hivatásunk szerint az Atya örök
üdvösségtervébe, Igen-t mondunk a szerető Atya akaratára, még ha ez sokszor nehéz
is, sőt a lázadozás démona kísért bennünket. Jézus szorongott, szinte haláltusát vívott
a Getszemáni kertben; könyörgött az Atyához, hogy – ha lehetséges – vegye el tőle
a szenvedés kelyhét. De – a test gyengesége ellenére – igent mondott, a Lélek erejével
a végsőkig teljesítette küldetését. Nem a szenvedést és a halált kereste, de vállalta
a küldetésével járó próféta-sorsot. Vállalta értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért:
a keresztre felvitte bűneinket, megszabadított bennünket, megnyitotta az örök élet
kapuját. Így most már a hívők számára a meghalás nem semmibe zuhanás, hanem a lelkét
kilehelő Jézussal együtt átmenet az isteni életbe. Ez az átmenet (transitus,
pascha) a mi húsvétunk.
Lisieux-i Kis Terézzel valljuk: „Nem halok
meg, hanem átmegyek a teljesebb életbe.”