Ne zárkózzunk önmagunkba, hanem nyíljunk meg az Úr világosságának! - Ferenc pápa beszéde a vasárnap déli Úrangyala elimádkozásakor

Kedves Testvérek!- kezdte a Szent Péter teret megtöltő zarándoksereghez intézett beszédében Ferenc pápa március 30-án, vasárnap délben. A mai evangéliumi szakasz a vakon született ember történetét beszéli el, akinek Jézus visszaadja a látását. A hosszú elbeszélés azzal kezdődik, hogy egy vak látni kezd és furcsa módon azzal zárul, hogy két, látszólag látó ember továbbra is vak marad lelkében. A csodát János evangelista beszéli el két fejezetben (9,1-41), mert nem a csodára akarja felhívni a figyelmet, hanem arra, ami azután következik, azokra a vitákra, amelyeket a csoda ébreszt; és a fecsegésekre is.

Sokszor a jótettek, a karitatív tettek fecsegést és vitát váltanak ki, mert vannak néhányan, akik nem akarják az igazságot látni. János evangelista erre akarja felhívni a figyelmet, ami napjainkban is előfordul, amikor valaki jótettet hajt végre. A vakságából meggyógyult embert először a csodálkozó tömeg faggatja - látták a csodát és ezért kérdéseket tesznek fel neki -, majd a farizeusok, a törvénytudók a most már ép szemű ember szüleit is kérdőre vonják. Végül a meggyógyult vak eljut a hithez és ez a legnagyobb kegyelem, amit Jézustól kap: nem csak látását adja vissza, hanem megadja neki azt a kegyelmet, hogy megismerje Jézust, lássa Jézust, mint „a világ világosságát” (Jn 9,5).

Miközben a vak fokozatosan közelít a hithez, a törvénytudók éppen ellenkezőleg, egyre mélyebbre süllyednek belső vakságukban. Bezárkózva önhittségükbe azt hiszik, hogy már látják a világosságot; ezért nem nyílnak meg Jézus igazságának. Mindent megtesznek, hogy letagadják a nyilvánvalót. Kétségbe vonják a meggyógyított ember önazonosságát; azután tagadják, hogy Isten hajtotta végre a csodát, arra az ürügyre hivatkozva, hogy Isten szombaton nem cselekszik. Egészen odáig eljutnak, hogy kételkednek benne, valóban vakon született-e az illető. A világosság elleni bezárkózottságuk agresszívvá válik olyannyira, hogy a meggyógyított férfit kidobják a templomból.

A vak ezzel szemben fokozatosan, lépésről lépésre járja be a hit útvonalát. Az első állomás Jézus nevének megismerése. Semmi mást nem tud róla; ezt mondja: „Az az ember, akit Jézusnak hívnak, sarat csinált, megkente a szemeimet” (11). A törvénytudók további kérdéseire válaszolva először prófétának tekinti Jézust (17), majd Istenhez közel álló, istenfélő embernek (31).

Miután eltávolították a templomból és kizárták a társadalomból, Jézus ismét találkozik vele és másodszor is „megnyitja szemét”, felfedve önazonosságát: „Én vagyok a Messiás” – mondja neki. Ekkor az, aki előzőleg vak volt, felkiáltott: „Hiszek Uram!” (38). És leborult Jézus előtt. Az evangéliumnak ez a szakasza rámutat annyi ember benső vakságának drámájára, a miénkre is, mert nekünk is vannak olyan pillanataink, amikor bensőleg vakok vagyunk. Életünk olykor hasonlít a vakéhoz, aki megnyílt a fénynek, megnyílt Istennek, megnyílt kegyelmének.

Sajnos azonban életünk néha kissé olyan, mint a törvénytudóké: gőgünk magaslatából ítélkezünk mások felett, még az Úr felett is! Ma arra kaptunk meghívást, hogy megnyíljunk Krisztus világosságának, hogy életünk gyümölcsöző legyen, hogy kiküszöböljük a nem keresztény magatartásformáinkat. Mindnyájan keresztények vagyunk, de néha mindnyájan nem keresztény módon viselkedünk, bűnös a magatartásunk. Meg kell bánnunk ezeket a bűneinket, ki kell küszöbölnünk ezeket a magatartásokat, hogy határozottan az életszentség útjára lépjünk. Ennek eredete a keresztségben van.

Minket is „megvilágított” ugyanis Krisztus a keresztségben, hogy a „világosság gyermekeiként” éljünk, mint ahogy erre Szent Pál emlékeztet bennünket (Ef 5,8-14). Alázatosan, türelemmel és irgalmassággal éljünk. Ezek a törvénytudók nem voltak sem alázatosak, sem türelmesek, sem irgalmasak – mondta a pápa, majd így folytatta:

„Ma, amikor hazamentek, vegyétek a kezetekbe János evangéliumát és olvassátok el a 9. fejezetet. Jót tesz nektek, mert látjátok majd a vakságból a világosságra vezető utat és a másik, rossz utat, amelyik egy még mélyebb vaksághoz vezet. Tegyük fel a kérdést: milyen a mi szívünk? Nyitott, vagy zárt a szívem? Nyitott, vagy zárt Isten felé? Nyitott, vagy zárt testvéreim felé? Mindig van bennünk bizonyos bezártság, amely a bűn, a tévedések, a hibák eredménye.
Ne féljünk! Nyíljunk meg az Úr világosságának, Ő mindig vár bennünket, hogy jobban láthassunk, hogy több világosságot adjon, hogy megbocsásson nekünk. Ne feledjük el ezt! Nagyböjti utunkat bízzuk Szűz Mária oltalmába, hogy mi is, mint a meggyógyított vak, Krisztus kegyelmével „eljussunk a fényre”, közelebb menjünk a világossághoz, és új életre születhessünk” – mondta a vasárnap déli Úrangyala elimádkozásakor Ferenc pápa.

(vm)