Ne zárkózzunk önmagunkba, hanem nyíljunk meg az Úr világosságának! - Ferenc pápa beszéde
a vasárnap déli Úrangyala elimádkozásakor
Kedves Testvérek!-
kezdte a Szent Péter teret megtöltő zarándoksereghez intézett beszédében Ferenc pápa
március 30-án, vasárnap délben. A mai evangéliumi szakasz a vakon született ember
történetét beszéli el, akinek Jézus visszaadja a látását. A hosszú elbeszélés azzal
kezdődik, hogy egy vak látni kezd és furcsa módon azzal zárul, hogy két, látszólag
látó ember továbbra is vak marad lelkében. A csodát János evangelista beszéli el két
fejezetben (9,1-41), mert nem a csodára akarja felhívni a figyelmet, hanem arra, ami
azután következik, azokra a vitákra, amelyeket a csoda ébreszt; és a fecsegésekre
is.
Sokszor a jótettek, a karitatív tettek fecsegést és vitát váltanak ki,
mert vannak néhányan, akik nem akarják az igazságot látni. János evangelista erre
akarja felhívni a figyelmet, ami napjainkban is előfordul, amikor valaki jótettet
hajt végre. A vakságából meggyógyult embert először a csodálkozó tömeg faggatja -
látták a csodát és ezért kérdéseket tesznek fel neki -, majd a farizeusok, a törvénytudók
a most már ép szemű ember szüleit is kérdőre vonják. Végül a meggyógyult vak eljut
a hithez és ez a legnagyobb kegyelem, amit Jézustól kap: nem csak látását adja vissza,
hanem megadja neki azt a kegyelmet, hogy megismerje Jézust, lássa Jézust, mint „a
világ világosságát” (Jn 9,5).
Miközben a vak fokozatosan közelít a hithez,
a törvénytudók éppen ellenkezőleg, egyre mélyebbre süllyednek belső vakságukban. Bezárkózva
önhittségükbe azt hiszik, hogy már látják a világosságot; ezért nem nyílnak meg Jézus
igazságának. Mindent megtesznek, hogy letagadják a nyilvánvalót. Kétségbe vonják a
meggyógyított ember önazonosságát; azután tagadják, hogy Isten hajtotta végre a csodát,
arra az ürügyre hivatkozva, hogy Isten szombaton nem cselekszik. Egészen odáig eljutnak,
hogy kételkednek benne, valóban vakon született-e az illető. A világosság elleni bezárkózottságuk
agresszívvá válik olyannyira, hogy a meggyógyított férfit kidobják a templomból.
A
vak ezzel szemben fokozatosan, lépésről lépésre járja be a hit útvonalát. Az első
állomás Jézus nevének megismerése. Semmi mást nem tud róla; ezt mondja: „Az az ember,
akit Jézusnak hívnak, sarat csinált, megkente a szemeimet” (11). A törvénytudók további
kérdéseire válaszolva először prófétának tekinti Jézust (17), majd Istenhez közel
álló, istenfélő embernek (31).
Miután eltávolították a templomból és kizárták
a társadalomból, Jézus ismét találkozik vele és másodszor is „megnyitja szemét”, felfedve
önazonosságát: „Én vagyok a Messiás” – mondja neki. Ekkor az, aki előzőleg vak volt,
felkiáltott: „Hiszek Uram!” (38). És leborult Jézus előtt. Az evangéliumnak ez a szakasza
rámutat annyi ember benső vakságának drámájára, a miénkre is, mert nekünk is vannak
olyan pillanataink, amikor bensőleg vakok vagyunk. Életünk olykor hasonlít a vakéhoz,
aki megnyílt a fénynek, megnyílt Istennek, megnyílt kegyelmének.
Sajnos azonban
életünk néha kissé olyan, mint a törvénytudóké: gőgünk magaslatából ítélkezünk mások
felett, még az Úr felett is! Ma arra kaptunk meghívást, hogy megnyíljunk Krisztus
világosságának, hogy életünk gyümölcsöző legyen, hogy kiküszöböljük a nem keresztény
magatartásformáinkat. Mindnyájan keresztények vagyunk, de néha mindnyájan nem keresztény
módon viselkedünk, bűnös a magatartásunk. Meg kell bánnunk ezeket a bűneinket, ki
kell küszöbölnünk ezeket a magatartásokat, hogy határozottan az életszentség útjára
lépjünk. Ennek eredete a keresztségben van.
Minket is „megvilágított” ugyanis
Krisztus a keresztségben, hogy a „világosság gyermekeiként” éljünk, mint ahogy erre
Szent Pál emlékeztet bennünket (Ef 5,8-14). Alázatosan, türelemmel és irgalmassággal
éljünk. Ezek a törvénytudók nem voltak sem alázatosak, sem türelmesek, sem irgalmasak
– mondta a pápa, majd így folytatta:
„Ma, amikor hazamentek, vegyétek a kezetekbe
János evangéliumát és olvassátok el a 9. fejezetet. Jót tesz nektek, mert látjátok
majd a vakságból a világosságra vezető utat és a másik, rossz utat, amelyik egy még
mélyebb vaksághoz vezet. Tegyük fel a kérdést: milyen a mi szívünk? Nyitott, vagy
zárt a szívem? Nyitott, vagy zárt Isten felé? Nyitott, vagy zárt testvéreim felé?
Mindig van bennünk bizonyos bezártság, amely a bűn, a tévedések, a hibák eredménye.
Ne féljünk! Nyíljunk meg az Úr világosságának, Ő mindig vár bennünket, hogy jobban
láthassunk, hogy több világosságot adjon, hogy megbocsásson nekünk. Ne feledjük el
ezt! Nagyböjti utunkat bízzuk Szűz Mária oltalmába, hogy mi is, mint a meggyógyított
vak, Krisztus kegyelmével „eljussunk a fényre”, közelebb menjünk a világossághoz,
és új életre születhessünk” – mondta a vasárnap déli Úrangyala elimádkozásakor Ferenc
pápa.