„Csak nevedben vagy második” – Szent II. János Pál pápa emlékezete
1983. január másodikán
lettem tagja a Vatikáni Rádió soknemzetiségű családjának, a lengyel pápát 22 éven
át szolgálhattam. A több mint két évtized során számos személyes emlékem halmozódott
fel a rendkívül szeretett és hamarosan a szentek sorában tisztelt pápáról, amelyek
közül most néhányat felidézek a fontossági, vagy kronológiai sorrend mellőzésével.
A
szentév után 2001-ben II. János Pál folytatta a jubileumi évben felfüggesztett, szokásos
vasárnapi plébánia látogatásait. A zsúfolt pápai programban ez csak egy volt a sok
közül, családunk és a Bravetta névre hallgató, perifériának számító városnegyedünk
életében azonban rendkívüli esemény volt, hogy a Szentatya az új keresztény évezred
második plébániájaként éppen a miénket választotta ki: a Mária születése plébániát,
amely csak nagy nehézségek árán valósulhatott meg, hosszú éveken át tartó, bürökráciai
harcok eredményeként. Az építkezési feltételek közé tartozott például, hogy a torony
a kereszttel ne emelkedjen ki a zöld környezetből, kívülről ne lehessen sejteni, hogy
a fák, bokrok mögött egy katolikus istentiszteleti hely húzódik meg.
A
számos kikötés ellenére megtörtént a templom felszentelése, így 2001. február 25-én
az egész plébánia közössége nagy izgalommal és lelkesedéssel várhatta az idős és beteg
Szentatyát. Családom különösen nagy megtiszteltetésként élte meg, hogy két felsőosztályos
lányom oltárszolgálatot végezhetett a pápai misén: ezt azonban ki kellett érdemelni,
a rendkívüli megbízatás vatikáni rádiós szereplésemtől teljesen független volt.
A
pápalátogatást megelőző öt éven át lányaim minden vasárnapi szentmisén ministráltak
és részt vettek a plébánia életében, így megérdemelt jutalom volt, hogy felajánláskor
ők vihették a kelyhet és az ostyatartót a már erősen reszkető kezű Szentatya elé.
Erről még az Új Ember is megemlékezett 2001. június 17-i számában: magyar
ikerkislányok ministráltak a pápának címmel, fényképpel illusztrálva.
II.
János Pál homíliájának egyik fontos üzenete magára a templom modern épületére, szivárványhoz
hasonló bejáratára vonatkozott: „Templomotok homlokzatába be van építve egy boltív.
Ez Szűz Máriára, az üdvösség Hajnalára emlékeztet, aki mindig készen áll arra, hogy
átölelje gyermekeit és a templom belsejébe vezesse őket, hogy találkozhassanak Krisztussal”.
(Nella facciata della vostra chiesa c'è un arco incastonato nel corpo dell'edificio.
Esso ricorda la Vergine, Aurora della salvezza, sempre pronta ad abbracciare i suoi
figli e a condurli all'interno del tempio per incontrare Cristo.)
A hivatalos
üdvözlések után elhangzott egy egyszerű hívő, Larina Tagliaventi keresetlen szavakkal
megfogalmazott verse, amelyben megrajzolta a Szentatya alakját, egyben kifejezve azt,
hogy egy átlag római hívő hogyan tekint püspökére:
„Kedves személyiség vagy,
teljesen fehér, hajlott a hátad és fáradt a lépted. A Szent Pásztorbotra támaszkodva
te, Wojtyła pápa, külföldi pápa, zarándok pápa, megváltoztattad az egész világ arculatát,
szétzúztad a Berlini Falat. Csak a nevedben vagy a második, mindig első vagy ott,
ahol a fájdalom uralkodik. Vérző, nyitott szívvel, kinyújtott kézzel megvigasztalod
a gyengéket, a sebzetteket és a kirekesztetteket, a szomorú, magányos, gyermekeket”.
1996-ban a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a Vatikáni Rádió magyar munkatársait,
név szerint Ipacs Katalint, Vertse Mártát és P. Vértesaljai László jezsuitát bízta
meg azzal, hogy magyarra fordítsák II. János Pál „Ajándék és titok” c. önéletrajzi
írását, amelyet papszentelésének 50. évfordulójára írt. A fordítást a lengyel eredetivel
Somorjai Ádám bencés atya vetette egybe.
Mi, magyar szerkesztők feladatunknak
éreztük a könyv átültetését magyarra, mivel naponta fordítottuk a Szentatya tanítását,
így úgy éreztük, hogy mi álltunk legközelebb gondolatvilágához.
A csaknem 120
oldalas, rajzokkal illusztrált kötet szövegét felosztottuk egymás között, az én első
fejezetem a VI. volt, „Niegowić: egy vidéki plébánia” címmel. Ebben a jövendő pápa
első kápláni megbízatását meséli el. Krakkóból autóbuszon jutott el Gdówba, ahol egy
parasztember felvette a szekerére és elvitte egy mezőig, ahol azt tanácsolta a fiatal
papnak, hogy hamarabb célhoz ér, ha gyalog vág át a szántóföldeken.
„A gabonaföldeken
haladtam, ahol a termés egy részét már learatták, részben pedig még lábon állt és
hullámzott a szélben” – írta a pápa. Ezek a szép mondatok ihlethették meg Amadeo Minghi
világhírűvé vált dalát, amely a messziről jött pápáról így énekel: „Egy ember, aki
nagyon messziről jött, szemében a búzaföldek emléke tükröződik vissza”.
A
közelmúltban egy lengyel alkotót, Jaroslaw Cielecki-t is megihlette a könyvnek ez
a fejezete, és filmet készített „Wojtyła káplán Niegowić-ban” címmel. A film szereplői
között van az a 86 éves asszony (Eleonora Mardosz), aki a plébánia házvezetőnője volt
abban az időben. Emlékei nyomán ismerjük meg a fiatal káplán, majd helyettes plébános
életét az 1948-49-es években. A főszereplő, Karol Dudek a filmben használ néhány olyan
papi öltözéket, amely valóban Karol Wojtyła atyáé volt azokban az években.
Másik
nagy megtiszteltetés akkor ért, amikor felkértek II. János Pál pápa idősekhez írt
levelének lefordítására. A Szentatya a levelet a világ minden idős személyéhez intézte
1999. október elsején. Ebből idézek most néhány gondolatot, amely összecseng Ferenc
pápa tanításával:
„Az idősek segítenek abban, hogy több bölcsességgel szemléljük
a földi adottságokat, mert ők az élet változandóságát már megtapasztalták, és éretté
váltak. Az idősek a közös emlékezés fenntartói, s így kiváltságos értelmezői azon
közösségi eszmék és értékek összességének, melyek hordozzák és irányítják a társadalomban
az együttélést. Ha kizárnánk őket, azt a látszatot keltenénk, hogy egy emlékezet nélküli
modernség nevében elutasítjuk a múltat, melybe a jelen gyökerezik. Tapasztalatuknak
köszönhetően az idősek alkalmasak arra, hogy értékes tanácsokat és tanításokat adjanak
a fiataloknak”.
„Miközben azt kívánom nektek, kedves idős testvéreim, hogy
nyugodt ráhagyatkozással éljétek az éveket, melyeket az Úr mindegyikteknek készített,
érzem a késztetést, hogy teljesen megosszam veletek érzéseimet, melyek életem végén,
a Péter székében végzett több mint 20 éves szolgálat után és a küszöbön álló harmadik
évezred várásában eltöltenek. Az életkorból fakadó minden korlát ellenére meg tudtam
őrizni az életörömöt. Hála legyen érte az Úrnak!
Szép dolog, ha az ember az
utolsó pillanatig Isten Országáért éghet.
Ugyanakkor nagy békességet érzek,
ha arra a pillanatra gondolok, amikor az Úr majd magához szólít: az életből az Életbe!
Ezért gyakran szólal meg ajkamon minden szomorkodás nélkül az ima, melyet a pap a
szentmise után imádkozik: „in hóra mortis mei voca me, et iube me venire ad te!” –
'halálom óráján hívj magadhoz engem, és mondd, hogy hozzád jöjjek!'
A keresztény
reménység imája ez, mely azzal, hogy a jövőt az isteni jóság oltalma alá helyezi,
nem rontja el a jelen órájának örömét”.
Ebből a pár idézetből is látszik, hogy
a fizikai szenvedés, a betegség terhe ellenére II. János Pál derűsen tekintett arra
a pillanatra, amikor az Úr az életből a nagybetűs, az Örök Életbe hívja majd. A keresztény
reményre helyezte a hangsúlyt, az életöröm megőrzésére az életkorral járó korlátok
ellenére.
Kár, hogy a lektorálás minden „idős” kifejezést a magyarban önkényesen
„öregre” változtatott és a kis füzet borítójául egy fájdalomban meggyötört, ezerráncú,
idős, könnyeit törlő asszonyt választott, teljes ellentétben a pápa szándékával, amely
arra akart rámutatni, hogy az élet őszét is derű hathatja át, ha megköszönjük az Istentől
kapott ajándékokat, ha minden korban nyitottak vagyunk a Teremtésre és keresztény
hittel, reménnyel és szeretettel készülünk az elkerülhetetlen végre, bízva Isten végtelen
irgalmasságában és jóságában.
Nem véletlen, hogy a betegségét, korlátait a
nyilvánosság előtt bátran vállaló Szent II. János Pál örökre a fiatalok pápája marad.