Szőnyi Zsu’ színeváltozása – P. Vértesaljai László SJ megemlékezése

Színeváltozás vasárnapja, 2014. március 16-a. Erős szél fújja el a tegnapokat, eső mossa a port és a sarat. Rügyek fakadnak szinte hallhatóan, az Élet élni akar. A Szilágyi Erzsébet fasor 27 száma ötödik emeletén egy lélek várakozik, várja saját színeváltozását.
Hajnali három óta mellette állnak, akik vigyázzák. Odaátról kopogtatnak.

Istenem, Zsu’, ugye, rég vártad már ezt a pillanatot?! És most jön a Teremtés Ura, finoman, lábujjhegyen… és kopogtat. Mit is lehet ilyenkor tenni? Amikor minden, ami itteni, elveszti a súlyát, a tárgyak, az idő, a könyvek, a képek... Semmit nem lehet vinni Oda-átra. Érted jönnek. Csak Teérted. Ő Maga jön, visszavesz Téged, ugyanŐ, aki 1924. október másodikán ideadott Téged - nekünk. Úgy találkoztok, mint régi ismerősök. Kilencven éve ismeritek egymást. Isten és Ember, Teremtő és Teremtmény, Megváltó és Megváltott, az Atya és kedves Leánygyermeke...

Tapintattal hagy még néhány órát. Fekszel az egyszerű sarokágyadban, ismerős tárgyak figyelmes jelenlétében. Mozdulatlan vagy, alig lélegzel… és mozdulatlan a románkori feszület korpusza Fölötted, alatta a kedves Pió atyád figyeli Urának a keresztjét.

Tisztelettel és rokonszenvvel nézem kettőtök barátságát. Pió atya stigmáival, a megváltás szántotta sebeivel és Te Zsu’, a tiszta arcoddal. Hányan kérdezték a titkát, hogyan csinálod!? Soha nem értetted a kérdést, mert hát persze, az Égadta világon semmit nem csináltál az arcoddal. Igaz, Gyermek maradtál mindvégig. Tiszta, széparcú Gyermek, aki elrejtetted a stigmáidat, valahová nagyon mélyre. Azt hiszik az emberek, hogy Neked nem is voltak.

Hogy Te nem is szenvedtél? Most nevetsz és mutatod nekünk. Te jó Ég, hát Neked is ilyen sok van belőle! A háború átélt borzalmai, a búcsúzáskor félbe maradt integetés és a menekülés életveszélyes kalandja, az otthonkeresés láza idegen földön, és… és a gyermektelenséged, ami tán a legnagyobb, bár csendes, gyógyult, szép sebed. Örökké a Teremtés vett körül, Édesapád vásznai, ahogy születtek a képek, és Benned is felbizsergett a Creatio gyönyörűsége.

Mégsem adatott meg Neked, hogy Élet szakadjon ki Belőled, a Tiéd! Elfogadtad a Sorsod: ha a Teremtő nem nyitotta meg Tested kapuját, kitártad hát a Házad ajtaját – Mindenkinek! És jöttek ismerősök és ismeretlenek, az ötvenes-hatvanas évek szűk levegőjében, eleinte falat súroló szorongással, aztán egyre fölbátorodva, hogy távol a Hazától ízes legyen ott Nálad mindenkinek a Kenyér és a Szó, mellettük pedig az éltető Nevetés.

Te, Zebegényi Búzaszem, mégis hányszoros termést hoztál!? Nem láttunk sírni Téged, pedig biztos, befelé csorgott el szomorúságod nedve.

A sok gyermeked közül hadd idézzem meg a kicsiket, a névteleneket, az éppen csak átutazókat, a félszegen, keresve kopogtatókat. Istenem, hányszor láttam, hallottam, hogy az utcai kaputelefon fölcsörgésére azonnal „beleprontóztál” és máris tessékelted fölfelé a „negyedikre” a nemvártakat éppúgy, mint a bejelentett hírességeket! Sokszor ránk néztél, szemhunyorítva derűsen suttogva kérdezted „Te ismered?”, de már választ sem várva mondtad: „Gyere, gyere!!!”. Egész lényed ez volt: ez a „Gyere, gyere!”. Nem hiszem, hogy bárki is többször mondta volna, mint Te!

Ezért cseng most Neked olyan ismerően ez a szó, az Ajtód másik oldaláról, a Teremtés ÖrökLaka felől: „Gyere, gyere haza, Zsuzsa!”.

Nézem tovább a falat, ahol fekszel: Édesapád képe, a szobi révvel. Partra vont csónak, még innen felől, de Te már útra készen, bibliás készültséggel várakozol. Átkelés – a Túlsó Partra!
A Dunát, a túlsó parttal lemetszi Apád képkerete. Még itt vagyunk, de örökké készen, kint az aventínuszi teraszon, tűhegyű ciprusok és tányér-nyílt pineafenyők közt, kezünkben a falatjaiddal. Ide, erre az itteni partra hívtad, vártad a te családodat, magyart, olaszt, franciát és németet, hívőt és hitetlent, művészt és kisembert… Soha nem válogattál!

Te, Zsu’, ugye Te is észrevetted, hogy kint a teraszon, a római kobaltkék ég alatt, megállt az Idő. Ide csorgott az a Túlsó Part, a Duna, a Tiberisz vize zsoltárosan visszafelé folyt, hiszen Te idefőzted, idesütötted, idenevetted azt a másik világot. És mi ott feredtünk Benne, Veled együtt.

Színeváltozás vasárnapján, az Úr napján, reggel fél kilenckor fogyasztottad el ezen a világon az utolsó falatot. Tudtad, ahogy nyújtottam, ez a Viaticum, az útravaló. Ismerted az ízét, az Odaátról valónak. Egy korty víz hozzá és kész. Mondhattad volna: „Parata sum”, hogy már felkészültél. A krizmát is kérted, az illatos olajat, homlokodra, két kezedre. És már nem is tudom pontosan min, de még valamin nevettünk egy jót. Utoljára. Egy jóízűt!

Aztán csendes órák jöttek, lábujjhegy-járó percek…

Déltájban - odafelé menet - odaszóltam telefonon Édesanyámnak: „Mami, a Szőnyi Zsuzsa indulófélben…”. Még el tudta mondani a dicsőséges olvasó második titkát is, amikor ellobbant Zsu’ élete lángja. Feje oldalra hajtva, hófehér haja keretezi hibátlan arcát.

Gyertyákat gyújtunk az éjjeliszekrényen, odaülünk mindnyájan az ágya köré, Ágota, Melinda, Márta és Ilona doktornő, a mostani Családja és… szólunk a fönti Családfőhöz: Miatyánk, aki a mennyekben vagy…

Nézzük Zsu’ arcát és tudjuk, a lelke ott van, a Mennyekben.