„Mint egy gránátalmafa” – a Római Kúria lelkigyakorlata Ariccia-ban

Az ember olyan, mint egy gránátalmafa: belsejében annyi kis húsos mag található, mint a teremtett világ elemei. Isten mindent egybe gyúrt, és azután ebbe az anyagba életet lehelt. Március 11-én, kedden reggel, Ferenc pápa és a Római Kúria lelkigyakorlata harmadik napjának kezdetén Angelo De Donatis római plébános mondanivalóját egy szép, érett gránátalmafával illusztrálta, utalva a teremtmény szépségére.

Ez a szépség azonban darabjaira hullik, ha mesterséges módon megakadályozzák, hogy Isten lehelete, vagyis irgalmas szeretete mélyen behatoljon az emberbe. Ilyenkor ugyanis az történik, hogy mindegyik kis magocska önmegvalósításra vágyva növekedni kezd, uralkodva a többieken, robbanást, a gyümölcs széthullását okozva.

A lelkigyakorlat vezetője, De Donatis plébános ezzel a metaforával magyarázta meg annak a rossznak a hatását, amely hatalmába keríti az embert. Utalt arra az evangéliumi szakaszra (Mk 5, 1-120), amikor Jézus találkozik a gerázai megszállottal. Márk evangéliumának ebből az epizódjából a prédikátor a következő pillanatokat emelte ki: a párbeszéd, a tisztátalan lélek könyörgése, hogy Jézus ne űzze el arról a vidékről, Jézus kérdése, hogy hogyan hívják a gonosz lelket, valamint a démon válasza, amelyben „légiónak” nevezi magát. Ezzel azt fejezi ki, hogy végtelen sok gonosz lélek vette hatalmába és gyötörte azt az embert. Arra kérték Jézust, hogy legalább küldje őket az ott legelésző sertéskondába. Amikor Jézus teljesítette kérésüket, a mintegy kétezer sertés a hegyoldalról a tóba rohant és a vízbe fúlt.

Ez az epizód a sertések gazdáinak reakciója miatt hasonlít napjainkra. Márk evangelista elbeszélése szerint ugyanis senki sem vette észre a gonosztól megszabadított ifjút, mert mindenkit sokkal jobban érdekelt a kétezer sertés pusztulása által okozott anyagi kár. Olyannyira, hogy távozásra szólították fel Jézust. Az Úr elment, anélkül, hogy bármit is mondott volna. Tehát egy gazdasági ideológia megakadályozta, hogy találkozzanak Jézussal.

A pogány gazdasági ideológiával szemben áll a vallás. Jézus elűzi a gonosz szellemet és az ember ismét szabaddá lesz, Krisztus teszi szabaddá. Nem fél, megszabadul a félelemtől. Isten megmentette. Nem azért üdvözítette, hogy valami rendkívülit tegyen, hanem hogy eljusson Isten irgalmas szeretetére. Ahhoz, hogy eljussunk erre a szeretetre, szükségünk van a Szentlélek segítségére. Nélküle lehetetlen vállalkozásról lenne szó. Nincs szükség a mi műveinkre, hogy eljussunk Istenhez. Alapvetően lényeges a krisztusi szeretet.

Az ember művei és Isten kegyelme közötti kapcsolattal már foglalkozott De Donatis atya hétfő délután. Utalt Szent Pál Efezusiakhoz írt levelére, (2,1-10), emlékeztetve rá: feladatunk nem az, hogy megmutassuk a világnak, mit tesz az egyház, mit tesznek a papok, mit tesznek a keresztények, hanem az, hogy megmutassuk, mit tesz Isten rajtunk keresztül. Amikor azonban saját elkötelezettségünket helyezzük előtérbe, akkor azt kockáztatjuk, hogy a világhoz hasonulunk.

El kell köteleznünk magunkat, hogy elismerjük: mindnyájan egyszerűen csak „megbocsátott bűnösök” vagyunk. A „kegyelem” révén üdvözültünk, nem pedig a „törvény által előírt tettek” következtében. Meg kell tehát szabadítani önmagunkat attól a kísértéstől, hogy mindig tennünk kell valamit, elfeledve, hogy valójában ingyenes a mi üdvösségünk. Ma nagyon elterjedt ez a vágy, hogy műveinknek láthatóságot szerezzünk. A valóban „jó mű” azonban Krisztus.

A prédikátor lelkiismeretvizsgálatra szólította fel a katolikusokat, arra buzdítva őket, hogy tegyék fel a kérdést: az emberek, miért nem dicsőítik az Atyát, látván azt a hatalmas mennyiségű munkát, amelyet az egyház végez és megvalósít? Valami nyilvánvalóan nincs rendjén. Tehát nem kell szüntelenül a sikert, az elismerést, a tapsokat keresni, nem kell a papi irigységet táplálni. Napjaink lelkipásztori tevékenysége nagyrészt a cselekvésre irányul, holott valójában a pasztorációban mindennek a Szentlélek gyümölcseként kellene megteremnie.

Túlságosan hozzá vagyunk szokva, hogy tervezzünk, és utána kérjük az Urat, hogy segítsen, ne valljon kudarcot küldetésünk. Nélkülözhetetlen ugyanis, hogy megváltoztassuk perspektívánkat: először kapáljunk, utána vessük el a magokat, locsoljuk meg a veteményt és így fog kinőni a gabona. Ezáltal a hit gyümölcsei valóban az Isten és az ember közötti találkozásból születnek – fejtette ki elmélkedésében Angelo De Donatis plébános, Ferenc pápa és a Római Kúria nagyböjti lelkigyakorlatának vezetője.

(vm)