A monoteizmus Izraelben - P. Szabó Ferenc SJ ismerteti a Nemzetközi Teológiai Bizottság dokumentumát

A NTB új dokumentuma, amely a monoteizmus és az erőszak kapcsolatával foglalkozik, II. fejezetében azt vizsgálja meg, hogy az ószövetségi kánoni bibliaszövegekben hol szerepel az erőszakra buzdítás és az erőszak (öldöklés) gyakorlata az egyistenhit nevében. A dokumentum részletes elemzését itt nem követhetjük.

Alapvető állítása: az ószövetségi kinyilatkoztatás fokozatos, és benne a tiszta egyistenhit kialakulása – JAHVE megvallása - hosszú történelmi folyamat. Az Egyiptomból való szabadulás, a pusztai vándorlás, a szövetségkötés történeti tapasztalata során alakul ki az egyetlen szabadító Istenbe vetett ki, miközben állandóan kísérti az izraelitákat a környező népek többisten-hite, a bálványimádás. A nagy próféták állandóan ostorozzák a szövetség népének ezt a hűtlenségét („házasságtöréshez” hasonlítva azt).

A száműzetés tapasztalata során Izrael megérti, hogy Istene, JHWH, mindenütt vele van, jelenléte és üdvözítő tevékenysége nem korlátozódik/kapcsolódik egy meghatározott helyhez (Ígéret földje, Templom), hanem egyetemes lesz. Ezt az egyetemességet főleg a teremtés hitére való reflexió alapozta meg: az ég és föld hatalmas teremtő Istene egyben szabadító, üdvözítő Isten, igazságos és irgalmas, a beléje vetett hit kizár mindenféle bálványimádást, hamis Istent.

Ezt hirdetik a nagy próféták, a messiási jövendölések, amelyek során az egyetemesség szempontja határozott lesz: eljön a végső idő, amikor majd más népek is imádják az egyetlen igaz Istent, minden ember hatalmas Teremtőjét, igazságos Bíróját és irgalmas Szabadítóját. Ez a kitisztult hit főleg a Deutero-Izajásban jelenik meg, a Szenvedő Szolgáról szóló énekekben, amelyeket majd Isten megtestesült Fia, Jézus teljesít be, amikor felveszi a szolga alakját, az Atya és az emberek iránti szeretetből engedelmes lesz a kereszthalálig, és feltámadva mindenek ura, mindenki Üdvözítője. (Fil 2, 5-11)

Az ószövetségi írások kétségkívül tartalmaznak nehezen értelmezhető epizódokat a haragvó Isten büntetéseiről: Szodoma és Gomorra elpusztítása, az egyiptomiak megbüntetése, az Ígéret földjének elfoglalásakor egész hadseregek és városok kiirtása a győzelem ünneplésére bemutatott áldozatként. Számos erőszakos tett közvetlenül vagy közvetve Istennel kapcsolatos.
Ezt a bonyolult problémát már a történeti-kritikai értelmezési módszer síkján is nehéz megoldani, még kevésbé teológiai szempontból. A hagyományos apologetika és teológia a történelmi kinyilatkoztatást elemezve Isten pedagógiáját hangsúlyozta: az Ószövetség Törvényével nevelőnk volt Krisztusra, amint azt Szent Pál apostol is hirdette.

A mai bibliaértelmezés mindenképpen figyelembe veszi az idejét múlt archaikus/szakrális szemléletet, idegen kultúrák befolyását Izrael hitére: pl. sztereotip elbeszélések a hódító háborúkról a profán irodalomban. Számunkra ma kétségtelenül elítélendő a bosszúállás, megtorlás, a hódító háborúk kegyetlenségei: ezeket a szövegeket kell a fokozatos kinyilatkoztatás távlatában értelmezni; figyelembe venni az irodalmi műfajokat is, a szent író szándékát és a megcélzott hajdani olvasóközönséget. A különböző korokból származó, különböző világképet tükröző kánonná vált Ószövetséget tehát úgy kell olvasni, ahogy azt célközönsége olvasta és olvassa, és csak egységében lehet helyesen érteni. A „nehéz lapokat” az egész Biblia teológiai összefüggésében kell olvasni, sőt az Ószövetséget Krisztus fényében, az Újszövetség előkészítéseként kell értelmezni.

Lassan-lassan tisztul a választott nép hite, felfogása a teremtő és üdvözítő, a szövetséget kötő és ígéreteit beteljesítő, az igazságos és irgalmas Istenről, az igaz Isten jelenlétéről a történelemben. A nagy próféták állandóan azt hirdetik, hogy a szeretetet kell gyakorolni, megtartani az igazságosságot. Isten igazságossága szeretet nélkül a bűnös elítélése lenne; a mai ember is szeretné összeegyeztetni az igazságosságot és a szeretetet, a hatalmat és az irgalmat az egyéni és a közéletben. Gondoljunk a mai erőszakot alkalmazó (politikai) hatalmak sok-sok (hívő és nem hívő) áldozatára.

Leszögezhetjük Norbert Lohfink biblikussal: Nem szabad szépíteni az Izrael története során megtapasztalt erőszakot. De Izrael történetéből sehol sem derül ki, hogy a monoteizmus megjelenése összefüggne az erőszak elharapódzásával; tehát biztosan nem az erőszakos monoteizmus áll szemben a toleráns politeizmussal.
A kereszténység az isteni eredetű szeretet primátusának hirdetésével semlegesíti azt a racionalista tételt, amely a monoteizmust és az erőszakot szükségszerűen összekapcsolja. A minket szerető Atyaisten Fia kereszthalálával megszabadít bennünket az erőszaktól. Isten emberré lett Fia, Jézus Krisztus halálával és feltámadásával megszüntette az ellenségeskedést, és megszerezte a kiengesztelődést Isten és az emberek között, és az emberek között, - Ő a mi Békénk. És a Feltámadott Lelkével élteti Krisztus misztikus Testét, az Egyházat, a hívők lelkébe árasztva a szeretetet.

Erről bővebben a dokumentum további részének ismertetésekor szólunk.