Evangelii gaudium - P. Szabó Ferenc SJ ismerteti az apostoli buzdítást. 9. rész: Az evangelizálás szociális dimenziója

Negyedik fejezet: Az evangelizálás szociális dimenziója (176-258)

Az Evangelii Gaudium (Az Evangélium öröme) kezdetű apostoli buzdítás negyedik fejezete hosszasan foglakozik az evangelizálás szociális dimenziójával, társadalmi vonatkozásaival.
Természetesen itt Ferenc pápa elsősorban az Egyház társadalmi tanítását (annak Kompendiumát), tehát a pápai körleveleket és a Tanítóhivatal ilyen tárgyú megnyilatkozásait idézi bőségesen. De itt érdemes megfigyelni, hogy a Latin-Amerikából jött pápa milyen szempontokra helyezi a hangsúlyt, milyen sürgősségi sorrendet javasol. Mert – ahogy bevezetőjében megjegyzi – éppen e téren, tehát az Evangélium hirdetésének társadalmi/politikai vonatkozásában lehetnek kockázatok, félremagyarázások.

A kérügmának, az örömhír hirdetésének kétségkívül vannak közösségi kihatásai, morális vonatkozásai, amelyeknek középpontjában a szeretet áll. (177) Amikor megvalljuk az Atyát, aki végtelenül szeret minden emberi lényt, ezzel burkoltan valljuk, hogy mindenkinek végtelen méltóságot tulajdonítunk. Ha megvalljuk, hogy Isten Fia felvette a mi emberi testünket, azt jelenti, hogy minden emberi személyt felemelt Isten szívéhez. Ha megvalljuk, hogy Jézus vérét ontotta értünk, ez megtiltja, hogy kételkedjünk az emberi lény méltóságában. „Az Egyház az örömhír hirdetése, a szentségek kegyelme és a testvéri közösség megtapasztalása által ’gyógyítja és felemeli az emberi személy méltóságát, megerősíti az emberi társadalom kötelékeit, mélyebb értelemmel és jelentőséggel ruházza fel az emberek mindennapi tevékenységét’ (Gaudium et spes, 40), idézi a pápa a Compendium 51. pontját, amely viszont visszautal a zsinat tanítására. (178)

A buzdítás idézi még a Szentírás több helyét, Jézus tanítását a szeretet és az irgalmasság testi-lelki cselekedeteiről, az utolsó ítéletről (Mt 25, 40):”Amit egynek a legkisebb testvéreimnek tettetek, nekem tettétek!”- mondja majd az Ítélő Bíró. (179) A Szentírás tanításából világos, hogy amikor az Evangélium „Isten országáról” beszél (Lk 4, 43; Mt 10, 7), javaslata nemcsak az Istennel való személyes kapcsolatra vonatkozik, nemcsak a mi szeretetünket sürgeti a legkisebb szükséget szenvedők iránt, hanem arról szól, hogy szeresük Istent, aki a világban uralkodik: elősegíteni uralmát közöttünk, hogy a társadalmi élet legyen a testvériség, az igazságosság, a béke és az emberméltóság színtere. (Vö. Mt 6, 33) (181)

Miután így kiemelte az Evangélium hirdetésének kihatását a társadalmi életre, Ferenc pápa a következő pontokban bőven idézi a pápák szociális körleveleit, illetve a Kompendiumot (182kk), megjegyezve, hogy ezt a tanítást többé-kevésbé aktualizálni a jelenlegi konkrét helyzetekre. A nagy alapelveket alkalmazni kell a mai bonyolult helyzetekre, mai eseményekre. Assisi Szent Ferenc vagy Boldog Kalkuttai Teréz anya üzenetét nem lehet bezárni a templomba és elhallgattatni. „Az igazi hit – amely sohasem kényelmes és individualista – magában hordozza mindig a mély vágyat, hogy megváltoztassuk a világot, átadjuk az értékeket, valami jobbat hagyjunk magunk után a földön. A föld a mi közös házunk, és mindnyájan testvérek vagyunk.” A pápa itt idézi XVI. Benedek „Az Isten Szeretet” k. körlevelét, amely az állam/politika és az Egyház feladatai közti kapcsolatot tisztázza (28): „A társadalom és az állam igazságos rendje a politika központi feladata. (…) Az igazságos társadalom nem lehet az Egyház műve, hanem azt a politikának kell megteremtenie. De az igazságosságért való fáradozás – ti. , hogy próbálja megnyitni az értelmet és az akaratot a jó követelményei iránt – legmélyebben az Egyházra tartozik.” (183)

Ferenc pápa buzdításában nem akarja kifejteni a világot ma foglalkoztató valamennyi társadalmi kérdést, amelyek közül néhányat már érintett a második fejezetben, ez nem célja e Buzdításnak. Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma ehhez nagyon jó segédeszköz. (184) Csupán két kérdéskörrel foglalkozik hosszan.
I. A szegények társadalmi helyzete (186-216), II. A közjó és a társadalmi béke (217.237) - Itt csak az első jelzésszerű ismertetésére szorítkozhatunk.

Minden kereszténynek és közösségnek Isten eszközévé kell lennie a szegények felszabadítása és előmozdítása érdekében. – Hűségesnek lenni az Evangéliumhoz azt jelent: meghalljuk a szegények kiáltását és átérezzük mások szenvedését. – A szegényeknek kiváltságos helyet biztosítunk Isten népében, Isten Fia példájára. Az evangéliumi szegénységnek krisztológiai alapja van. (2Kor 8,9). – Sürgősen orvosolni kell a szegénység strukturális okait, megteremteni az igazságos társadalmi rendet, a teljes fejlődést, világméretű szolidaritást; nem lehet a piac vak erőire és „láthatatlan kezére” hagyatkozni, amikor a javak elosztásáról, új munkahelyek teremtéséről, a szegények teljes társadalmi fejlődése megvalósításáról van szó!
Közel lenni – Jézus példájára – a szegénység és a törékenység új emberi formáihoz. A pápa itt felsorolja azokat a helyzeteket, ahol az emberi személyt, Isten képmását megcsúfolják, kizsákmányolják, áruba bocsátják, magukra hagyják: a születendő gyermekek megölése, gyermekeken és nőkön elkövetett erőszak, leánykereskedelem, a hajléktalanok, szenvedélybetegek (drogfüggők), menekültek/bevándorlók, bennszülött népesség, idősek és elhagyatottak stb. Az Egyháznak figyelnie kell ezekre és még más súlyos, fájdalmas problémákra, a védtelen és törékeny emberi lényekre, akik anyagi érdekek árucikkei és hátrányos megkülönböztetés áldozatai. Testben való létünk folytán Isten annyira a környező világhoz kapcsolt bennünket, hogy a talaj elsivatagosodása betegség mindnyájunk számára, és egy faj kihalása mintegy világunk megcsonkítása. „Ne hagyjuk megtörténni, hogy a mi életünket és a jövő nemzedékét sújtó pusztítás és a halál nyomait hagyjuk magunk után.” (215)

Követezik a negyedik fejezet két utolsó része:
II. A közjó és a társadalmi béke (217-237), III. A társadalmi párbeszéd mint a béke építése (238-258)