„Evangelii Gaudium” - Örvendezve missziózó Egyház – P. Szabó Ferenc SJ ismertetője – harmadik rész

Első fejezet: Az Egyház misszionárius küldetésének átalakítása.
Mint már az előző alkalmakkor kiemeltem: Ferenc pápa új apostoli buzdításán végigvonul a Jézus Krisztus által hozott üdvösség miatti nagy öröm hirdetése: ez a leglényegesebb az Egyház missziós küldetése teljesítésében is, amelyre a feltámadt Krisztus adott megbízatást: „Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet… (Mt 28, 19-20).

Ma Jézusnak ebben a „Menjetek” parancsában, az „kimenetel” (szétküldés) dinamizmusában jelen vannak az Egyház evangelizáló küldetésének új színhelyei és kihívásai; valamennyien meghívást kaptunk erre az új missziós munkára. Ki kell lépnünk saját kényelmünkből, és bátran el kell mennünk a peremvidékekre, amelyeknek szükségük van az Evangélium fényére (20. pont).

A pápa ezután (21-23) az ó- és újszövetségi szövegeket idézi, ahol az üdvösség örömhírét hirdetik a próféták és maga Jézus, illetve apostolai. Hivatkozik a II. Vatikáni zsinat, az előző pápák dokumentumaira, valamint a tavalyi püspöki szinódus ajánlásaira az új evangelizálással kapcsolatban, hangsúlyozva, hogy az Örömhír minden népnek, mindenkinek szól: az Egyháznak, mindenkinek, minden helyen, minden alkalommal hirdetnie kell az Evangéliumot, senkit sem zárva ki (vö Lk 2, 10, Ap Csel 14, 6).

Ezután következik három pont (24-26), ahol nézetem szerint Ferenc pápa világosan meghatározza egyházképét és programját az új evangelizálásban. Mindig hivatkozik elődei megnyilatkozásaira, tehát folytonosság van tanításában, de az elsőbbségek, a lényeg hangsúlyozása már indítást ad a szükséges reformok, következmények vázolásában.

Magával ragad bennünket személyes meggyőződésének lendületes kibontása: bátran kezdeményezni, megtenni az első lépést kifelé, elébe menni az embereknek, keresni a találkozást, nem zárva ki senkit, kísérni őket hirdetni az Atya végtelen irgalmát mindenkinek, leereszkedni a hétköznapokba, utánozni Jézust, aki szolgál, aki tanítványai lábát mossa. Keresni az elveszett bárányokat türelemmel, nem félni, hogy beveszi ruhánk a „birkaszagot”! A magvetés a mi feladatunk, az Úr gondoskodik a termésről, amelynek örvendezzünk.

A jó magra ügyeljünk, és ne veszítsük el lelki békénket a konkoly miatt. Ne sopánkodjunk, hogy konkoly is nő a jó búza között! A tanítvány oknak keresniük kell azt, hogy az Ige gyökeret verjen konkrét helyzetekben, még ha ez látszólag nem is nagyon sikerül. Felajánlani egész életünket, még a vértanúságot is vállalva a Jézus Krisztus melletti tanúságtételért. Végül az örvendező evangelizálás tud ünnepelni a liturgiában, amely új indításokat ad a munkára. (24)

A következő nagyon fontos (rövid) 25. pontot teljes egészében idézem: Ferenc pápa, utalva a korábban hivatkozott egyházi dokumentumokra ezeket írja: „Tudatában vagyok annak, hogy manapság a dokumentumok nem keltenek akkora érdeklődést, mint más korszakokban, és hamar elfelejtik őket.

Mégis hangsúlyozom: amit itt /ti. e Buzdításban/ ki akarok fejezni, annak programadó jelentősége van, és fontos következményekkel jár. Remélem, hogy minden közösség megtalálja a szükséges eszközöket, hogy előrehaladjon a lelkipásztori és misszionárius megtérés útján, amely nem hagyhatja a dolgokat úgy, ahogy vannak. Ehhez nem alkalmas az ’egyszerű adminisztráció’. Valósítsuk meg a föld minden régióján az ’állandó missziózást.’.

Ezután a Buzdítás vázolja e lelkipásztori és misszionáriusi megtérés következményeit és követelményeit, főleg a II. Vatikáni zsinat dokumentumait idézve: az állandó reform a Jézus Krisztushoz való hűség követelménye (Unitatis redintegratio, 6). „Az új élet, a hiteles evangéliumi szellem, az Egyháznak saját hivatásához való hűsége nélkül bármilyen új struktúra hamarosan megromlik.” (26) „A struktúrák reformja, amelyet megkövetel a lelkipásztori megtérés (27).

Ferenc pápa ezután tömör irányelveket ad a plébániáknak (28), a bázis- és kisközösségeknek, mozgalmaknak, társulásoknak, amelyek az Egyház gazdagságát képezik, és amelyeket a Szentlélek támaszt az új evangelizálásra (29), a helyi, ill. részegyházaknak, püspököknek (30-31).

Következik a fontos 32. pont, amelyet bevezető előadásomban teljes egészében idéztem. Itt Ferenc pápa hangsúlyozza, hogy mint Róma püspökének meg kell találnia a primátus gyakorlásának új, a mai helyzetnek megfelelő formáját, fokozottabban gyakorolni a kollegialitást a világ püspökeivel, és a leépíteni a római központ túlzott centralizálását, amely „ahelyett segítené, inkább bonyolítja az Egyházéletét és missziója dinamizmusát.”

A Buzdítás röviden kitér a médiumok szerepére, amelyek sokszor a másodlagos kérdésekre, morális problémákra figyelnek fel, és mellőzik Jézus Krisztus lényeges üdvösségüzenetét. (34) A missziózó lelkipásztorkodásnak nem kell mindenáron átadnia az összes tanítást, hanem ugyancsak a lényegesre kell összpontosítania. Minden kinyilatkoztatott igazság egyazon isteni forrásból ered, és ugyanazzal a hittel kell hinni, mindegyiket, de az igehirdetésben számolni kell ezek rangsorával (hierarchiájával), ahogy a zsinat hirdette (Un. reg., 11). A legfontosabb a központi mag: Isten üdvözítő szeretete, amely a meghalt és feltámadt Jézus Krisztusban nyilatkozott meg.(36)

A pápa idézi még Aquinói Szent Tamást is (S. Th. I-II, 108), aki hangsúlyozza, hogy az Egyház morális üzenetében is van hierarchia, rangsor: a Szentlélek által szívünkbe árasztott szeretet és az irgalmasság minden erényt megelőz. (37) Ferenc pápa bírálja a túlzottan moralizáló prédikációkat is: pl. ha plébános egy liturgikus év során tízszer a mértékletességről beszél és csak kétszer a szeretetről vagy az igazságosságról. „Gyakran megtörténik, hogy a prédikátorok többet beszélnek a törvényről, a parancsolatokról, mint a kegyelemről, többet az Egyházról, mint Jézus Krisztusról, többet a pápáról, mint Isten népéről.” (38)

Rangsora van tehát a prédikációban hirdetett igazságoknak. „A keresztény erkölcs nem sztoikus etika, több mint aszkézis, nem puszta gyakorlati filozófia, nem is a bűnök és a tévedések listája. Az evangélium mindenek előtt arra hív, hogy válaszoljunk Istennek, aki szeret és üdvözít bennünket, felismerve őt másokban, és kilépve önmagunkból mindenki javát keressük. Ezt a felhívást nem lehet elhomályosítani semmiféle körülmények között!” (39)

Ferenc pápa az első fejezet további pontjaiban (43-49.) is mindig visszatér az új evangelizálásnak erre az alapvető feladatára, Isten felszabadító irgalmas szeretetének hirdetésére, új nyelvezet alkalmazására, és az irgalmasság gyakorlására minden szinten: prédikációban, gyóntatószékben, a szentségek kiszolgáltatásában. Közben felvázolja saját egyházképét: az Egyház nyitott kapukkal vár mindenkit, kivétel nélkül, amint az irgalmas Atya a tékozló fiút.

„Menjünk ki, menjünk ki, hogy felajánljuk mindenkinek Jézus Krisztus életét. Ismétlem az egész Egyháznak, amit gyakran mondtam Buenos-Aires-ben a papoknak és világiaknak: jobban szeretem a balestes, megsebzett és piszkos Egyházat, mert kiment az utcára, mint a zártsága és kényelemszeretet miatt beteg Egyházat, amely saját biztonságba kapaszkodik. Nem akarok olyan Egyházat, amelynek főgondja az, hogy központban maradjon és bezárkózzék megszállottsága és intézkedései börtönébe.

Aminek szentül nyugtalanítania kell bennünket és furdalnia lelkiismeretünket, az a következő: annyi testvérünk él erő, fény és Jézus Krisztus barátságának vigasza nélkül, a befogadó hitközösség nélkül, anélkül, hogy látná az élet értelmét. Ahelyett, hogy a tévedéstől való félelem mozgatna, remélem, hogy az attól való félelem mozgat bennünket, hogy bezárkózunk a struktúrákba, amelyek hamis védelmet nyújtanak, a normákba, amelyek kérlelhetetlen bírákká változtatnak bennünket, a szokásokba, amelyekben nyugodtaknak érezzük magunkat, miközben kint az éhes tömeg kenyérre várakozik, és Jézus folyton ezt ismétli nekünk: ’Adjatok nekik ti enni!’ (Mk 6, 37)” (49).