Ne féljünk az utolsó ítélettől, hanem nyissuk meg szívünket Isten előtt – Ferenc pápa
szerdai katekézise
Verőfényes napsütés,
kék égbolt fogadta a zarándokok tízezreit, akik megtöltötték a Szent Péter teret szerdán
délelőtt, hogy részt vegyenek az általános pápai audiencián. A Szentatya katekézis-sorozata
befejező állomásához érkezett: ezúttal az örök életről, illetve az utolsó ítéletről
elmélkedett. Hitvallásunk záró mondatában így imádkozunk: „hiszem az örök életet”.
Nem szabad félnünk az utolsó ítélettől, elég Isten szavára hagyatkoznunk. Máté evangéliuma
erről így ír: Akkor „eljön dicsőségben az Emberfia, s vele mind az angyalok… Elébe
gyűlnek az összes nemzetek. Ő pedig elválasztja őket egymástól, mint ahogy a pásztor
elválasztja a juhokat a kosoktól. A juhokat jobbjára állítja, a kosokat pedig baljára…
Ezek örök büntetésre jutnak, az igazak pedig örök életre” (Mt 25,31-33.46). Ha Krisztus
újra eljövetelére gondolunk és az utolsó ítéletre, olyan misztérium előtt állunk,
amelyet gyakran elképzelni sem tudunk, és szinte ösztönszerűen félelmet vált ki belőlünk.
Ez a valóság azonban, ha jól végiggondoljuk, képes kitárni tudja a keresztények szívét,
nagy vigaszt és bizalmat ébresztve benne.
Az első keresztények szertartásaikat
és imáikat a Maranathá felkiáltással kísérték. Ez a két arámi szóból eredő kifejezés
aszerint, hogyan tagolják lehet könyörgés: „Jöjj, Uram!”, vagy pedig egy bizonyosság,
amelyet a hit táplál: „Igen, az Úr eljön, az Úr közel van”. Ebben a felkiáltásban
éri el csúcspontját az egész keresztény kinyilatkoztatás, annak a csodálatos elmélkedésnek
a zárásaként, amelyet János apostol tár elénk a Jelenések könyvében (vö. Jel, 22,20).
Ebben az egyház, az egész emberiség nevében jegyeséhez, Krisztushoz fordul. Jézus
ölelését várja, amely az élet teljessége, a szeretet teljessége. Így ölel át minket
Jézus – fűzte hozzá katekéziséhez Ferenc pápa. Ha ebben a távlatban gondolunk az utolsó
ítéletre, akkor minden félelmünk és fenntartásunk megszűnik, és átadja helyét a várakozásnak
és az örömnek: eljön végre a nap, amikor Krisztus dicsőségébe öltözhetünk és részt
vehetünk az esküvői lakomán, az Istennel való teljes és végleges szeretetközösség
jelképeként.
Bizakodásra ad okot az is, hogy az ítélet pillanatában nem maradunk
magunkra. Maga Jézus mondja Máté evangéliumában, hogy akik követik őt a világ megújulásakor,
amikor az Emberfia dicsőséges trónjára ül, vele együtt ülnek, hogy ítélkezzenek (vö.
Mt 19,28) Pál apostol pedig így ír a Korinthusi közösséghez: „Nem tudjátok, hogy a
szentek ítélkeznek majd a világ fölött? Mennyivel inkább a mindennapi ügyekben?” (1Kor
6,2-3) Milyen jó tudni, hogy akkor Krisztuson kívül számíthatunk sok más fivérünk
és nővérünk közbenjárására és jóindulatára is, akik megelőztek minket a hit zarándokútján,
életüket adták értünk és kimondhatatlanul szeretnek minket! A szentek már Isten színe
előtt élnek, az Ő dicsőségének tündöklésében imádkoznak értünk, akik még a földön
élünk. Mekkora vigaszt nyújt ez a bizonyosság szívünknek! Az egyház valóban olyan,
mint egy édesanya, aki fiai javát keresi, míg Krisztus dicsőséges testében megtalálja
teljességét minden tagjával együtt.
János evangéliuma egy további gondolatra
ösztönöz bennünket – folytatta szerdai katekézisét a pápa. „Isten nem azért küldte
Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki
hisz benne, azt nem ítéli el, de aki nem hisz, azt már elítélte, mert nem hitt Isten
egyszülött Fiában” (Ján 3,17-18). Ez azt jelenti, hogy az utolsó ítélet már most megkezdődik,
létezésünk idején. Életünk minden pillanatában megnyilvánul aszerint, hogy hittel
befogadjuk-e az üdvözítő Krisztust vagy hitetlenek vagyunk és önmagunkba zárkózunk.
Ha nem nyílunk meg Jézus szeretete előtt, önmagunkat ítéljük el. Üdvözülünk, ha megnyílunk
Jézusnak, és ő megvált minket. Ha bűnösök vagyunk – és azok vagyunk mindnyájan – bocsánatát
kérjük, és ha jók akarunk lenni, az Úr megbocsát nekünk. De ehhez meg kell nyílnunk
Jézus szeretete előtt, amely erősebb mindennél. Jézus szeretete nagy, irgalmas, Jézus
szeretete megbocsát. Ehhez azonban meg kell nyílnunk, meg kell bánnunk bűneinket és
föl kell vállalnunk a nem jó dolgokat, amiket elkövettünk.
Erre az ítéletre
gondolva tehát, amely már most megkezdődött, haladjunk előre: megnyitva szívünket
Jézusnak és az üdvösségnek, félelem nélkül, hiszen Jézus szeretete nagyobb, és ha
bocsánatot kérünk bűneinkért, ő megbocsát. Menjünk előre ezzel a bizonyossággal, amely
elvezet bennünket a mennyek dicsőségére! – buzdított katekézise végén Ferenc pápa.