Ferenc pápa karácsonyi ajándéka: „Az Evangélium öröme” k. apostoli buzdítása – P. Szabó Ferenc SJ jegyzete

„Az Evangélium öröme tölti el azok szívét és egész életét, akik találkoznak Jézussal. Akik hagyják magukat üdvözíteni Általa, megszabadulnak a bűntől, a szomorúságtól, a belső ürességtől, az elszigeteltségtől. Jézussal mindig megszületik és újra születik az öröm.” (1.)

Így kezdődik Ferenc pápa Evangelii Gaudium (Az Evangélium öröme) kezdetű apostoli buzdítása, amely karácsonyi ajándéka a keresztényeknek és minden jóakaratú embernek.

„Nagy örömet hirdetek nektek és az egész népnek: Ma született az üdvözítő Dávid városában…” (Lk 2, 10-12) Szentatyánk állandóan ismétli, fennhangon hirdeti azt az örömet, amelyet az angyalok hirdettek a betlehemi éjszakában a pásztoroknak. Hivatkozik a Nagy Szent Leó karácsonyi beszédét idéző VI. Pálra is: „Senki sincs ebből az örömből kizárva, mindannyiunknak egyformán megvan a közös okunk arra, hogy örvendezzünk…”

A világi sajtó képviselői, az egyes lapok világnézeti-politikai irányaiknak megfelelően emeltek ki egyes szakaszokat, javaslatokat: pl. a Latin-Amerikából jött pápa meghallja a szegények kiáltását; bírálja a globális gazdasági rendszer igazságtalanságait, a pénzimádatot; sürgeti a helyes párbeszédet a muzulmánokkal; kiáll a nők és a születendő gyermek védelmében, bírálja a túlzó római centralizálást, sürgeti a kollegialitás gyakorlását…

Nyilván, ezek fontos szempontok (az utoljára említettre mindjárt visszatérek), de inkább következmények, követelmények az új evangelizáláshoz. A világi sajtó jó része kevésbé figyelt fel az egész buzdításon végigvonuló, a pápa személyes véleményét tükröző - közvetlen és egyszerű hangvételű - felszólításaira: mindenek előtt az igehirdetés lényeges elsőbbségére kell összpontosítani: az Isten irgalmas szeretetének örömhírét kell hirdetnünk, tanúsítanunk. Ferenc pápa az egyház vezetőinek és egész Isten népének a belső megtérést sürgeti, és ez vonatkozik a lelkipásztori tevékenység „megtérésére” éppúgy, mint a pápaság „megtérésére”, a péteri szolgálat új formájára.

Több sajtóorgánum joggal emelte ki az ökumenikus szempontból is döntő jelentőségű 32. pontot, amelyet most teljes egészében idézek:

„Amikor arra kapok felszólítást, hogy úgy éljek, ahogyan másoktól is megkívánom, gondolnom kell a pápaság megtérésére is! Rám tartozik, hogy mint Róma püspöke nyitott legyek a keleti javaslatokra: úgy gyakoroljam szolgálatomat, hogy az hűségesebb legyen Jézus Krisztus szándékaihoz és az evangelizálás jelenlegi szükségleteihez. Már II. János Pál segítséget kért (a teológusoktól), hogy ’olyan formát találjon a primátus gyakorlásának – egyáltalán nem mondva le küldetése lényegéről – amely megnyílik az új helyzetnek.’ Ut unum sint, 95).

Keveset haladtunk előre ebben az irányban. A pápaságnak és az egyetemes Egyház központi struktúrájának is szüksége van arra, hogy meghallja a hívást a lelkipásztori megtérésre. A II. Vatikáni zsinat is állította (Lumen gentium, 23), hogy az ősi pátriárkai Egyházakhoz hasonlóan, ’napjainkban a püspöki konferenciák sokféle és hatékony segítséggel járulnak hozzá ahhoz, hogy a kollegialitás szelleme kézzelfogható módon megnyilatkozzék’.

De ez a kívánalom nem valósult meg teljesen, mert még nem dolgozták ki kellőképpen a püspöki konferenciák olyan statútumát, amely konkrét feladatokra felhatalmazza őket, beleértve bizonyos tanbeli tekintélyt is. A túlzott centralizálás, ahelyett, hogy segítene, bonyolítja az Egyházéletét és missziós dinamizmusát.”

Bizonyára nagy örömmel üdvözölte volna Ferenc pápának e megállapításait Yves Congar domonkos, bíboros, az ökumenikus teológia vezető alakja és a II. Vatikáni zsinat egyháztanának előkészítője, aki egyik 1983-as tanulmányában éppen a buzdítás most idézett pontjának problémakörével foglalkozik történelmi szempontból. „A pápa, Nyugat pátriárkája” c. írásában - bőséges történeti dokumentációra támaszkodva - relativizálja a pápaság abszolutisztikus felfogását, amely az I. Vaticanumon érte el csúcspontját.

Emlékeztetet rá, hogy már VI. Pál kijelentette: tudatában van annak, hogy az egység útján a legnagyobb akadály a pápa (vagyis a pápai primátus gyakorlása), jóllehet küldetése a kommúnió, a keresztények szeretetközösségének szolgálata. Idézi ugyanazt az Ut unum sint k. enciklikát, amelyre Ferenc pápa hivatkozik, ahol Wojtyla pápa hangsúlyozta a pápai primátus gyakorlásának új, helyes módját. Itt jegyezzük meg, hogy XVI. Benedek pápasága kezdetén lemondott a nyugat pátriárkája címről.

Péter utóda, Róma püspöke mindenekelőtt püspök a többi között, az első, tagja a püspökök kollégiumának, éspedig felszentelése folytán az – a hit közösségében. De a kollégiumon belül Róma püspöke, mint Péter utóda, különleges karizmát kap: a funkció (szerep) karizmáját, amely az apostoli kollégiumban és az egyetemes egyházban birtokolt péteri kiváltságok örökösévé teszi őt. Felszenteltnek kell lennie a kollégium és az egyház közösségében. Jogi szempontból felsőbb és független, de a hit közössége szempontjából függő. Ez nagyon lényeges. Itt tehát a szentségi rendben mozgunk, amelyhez, úgy tűnik, az ortodox teológia ragaszkodik.

Yves Congar eszmélődéseit követve örömmel állapíthatjuk meg, hogy Ferenc pápa következetesen a „Róma püspöke” címet használja. A pápa minden megnyilatkozása és gyakorlata világosan arra vall, hogy teljes szívvel igyekszik megközelíteni a „szegény és szolgáló egyház” zsinati eszményét, és így határozottan az egyházak egységén munkálkodik.
Küzd a túlzó (római) centralizálás ellen, és elindította a Római Kúria reformját is. A cél az, hogy az Egyház a Jézus által hozott örömhír hirdetője és tanúja legyen a mai világban. Az egyház lépjen ki bezárt köréből, hirdesse az irgalmas Isten üdvözítő jóságát minden embernek: legyen lelkipásztori és misszionárius.