Ferenc pápa homíliája a Hit évét lezáró szentmisén: Jézus a teremtés és a kiengesztelődés középpontja, mindig megbocsát

Krisztus Király, a világegyetem ura mai ünnepe, amely a liturgikus év megkoronázása, egyben jelzi a Hit évének lezárását is. A Hit évét XVI. Benedek pápa hirdette meg és most szeretettel és hálával gondolunk rá – mondta homíliájában Ferenc pápa.

Ezzel a gondviselésszerű kezdeményezéssel felkínálta nekünk a lehetőséget, hogy ismét felfedezzük a hit útjának szépségét, amely keresztségünk napján vette kezdetét. A keresztség révén Isten gyermekeivé és az egyházban egymás testvéreivé váltunk.

Ennek az útnak a végső célja az Istennel való teljes találkozás. Az út során a Szentlélek megtisztít, felemel, megszentel bennünket, hogy beléphessünk abba a boldogságba, amelyre szívünk vágyik.

A pápa ezután köszöntötte a keleti katolikus egyházak pátriárkáit és nagyérsekeit. Békeölelést vált velük, amely mindenekelőtt azt jelenti, hogy ezek a közösségek elismerik Róma püspökét, hogy Krisztus nevét példás hűséggel, gyakran drága árat fizetve vallották meg.

„Rajtuk keresztül ezzel a gesztussal szeretnék eljutni minden keresztényhez, akik a Szentföldön, Szíriában és az egész keleten élnek, hogy mindenki elnyerhesse a béke és az egyetértés ajándékát” – mondta a Szentatya, majd így folytatta homíliáját:

Az előbb felolvasott bibliai olvasmányok vezérfonala Krisztus központúságára mutatott rá. Krisztus a teremtés középpontja, Krisztus a nép középpontja, Krisztus a történelem középpontja.

1. Pál apostol mélységekig menően ábrázolja Jézus központi mivoltát. Úgy mutatja be, mint az egész teremtés elsőszülöttét: Őbenne, Őáltala és Őérte teremtetett minden. Ő minden középpontja, Ő a kezdet. Jézus Krisztus az Úr: Isten Őneki adta a teljességet, az összességet, hogy „általa békítsen ki magával mindent” (vö. Kol 1,12-20). Jézus a teremtés Ura, a kiengesztelődés Ura.

Ez a kép megérteti velünk, hogy Jézus a teremtés középpontja; ezért a hívőnek, ha annak kívánja tartani magát, olyan magatartást kell követnie, amely elismeri és életébe befogadja Jézus Krisztusnak ezt a központúságát: gondolataiban, szavaiban és cselekedeteiben. Így gondolataink keresztény gondolatok, krisztusi gondolatok lesznek. Műveink keresztény, krisztusi művek lesznek. Szavaink keresztény szavak, krisztusi szavak lesznek. Ha azonban elveszítjük ezt a középpontot, mert valami mással felcseréljük, akkor abból csak károk származnak a minket körül vevő környezet és maga az ember számára.

2. Azon túl, hogy a teremtés középpontja, Jézus a kiengesztelődés középpontja is. Krisztus Isten népének középpontja. Ma is itt van közöttünk, a középpontban. Most itt van Isten Szavában és itt lesz az oltáron, élő jelenlétével, közöttünk, népe között. Ezt mutatja meg nekünk az első olvasmány (vö. 2Sám 5,1-3), amely arról szól, hogy Izrael törzsei Dávid keresésére indulnak és az Úr előtt fölkenik Izrael királyává. A király eszményi alakjának keresése közben azok az emberek magát Istent keresték: olyan Istent, aki közel van hozzájuk, aki elfogadja, hogy elkísérje az embert életútján, aki az emberek testvérévé válik.

Krisztus, Dávid király leszármazottja valóban az a „fivér”, aki körül létrejön a nép, aki gondját viseli népének, mindannyiunknak, élete árán is. Őbenne egyek vagyunk: egyetlen nép; Vele egyesülve osztozunk az egyetlen útban, egyetlen elrendeltetésben. Identitásunk csak akkor valósul meg, mint nép, ha Őbenne van középpontunk.

3. Végül Krisztus az emberiség történelmének középpontja és egyben minden ember történetének középpontja. Ő a vonatkozási pontja örömeinknek és reményeinknek, szomorúságunknak és aggodalmainknak, amelyek életünk szövetét képezik. Amikor Jézus van a középpontban, akkor létünk legsötétebb pillanatai is megvilágosodnak. Jézus reményt ad, mint a jobb latornak a mai evangéliumi szakaszban (vö. Lk 23,35-43).

Miközben a többiek megvetéssel fordulnak Jézushoz – Ha te vagy a Krisztus, a Messiás Király, szabadítsd meg önmagadat az akasztófáról – a jobb lator, aki egész életében, a végső pillanatig téves úton járt, bűneit megbánva a keresztre feszített Jézusba kapaszkodik és így könyörög: „Emlékezzél meg rólam, amikor eljössz uralmaddal” (vö. Lk 23,42). Jézus pedig megígéri neki: „Ma velem leszel a paradicsomban” (43): vagyis országában. Jézus csak a megbocsátás szavát ejti ki, nem az ítéletét; amikor az ember bátorságot talál, hogy kérje ezt a bocsánatot, akkor az Úr soha nem fordul el egy ilyen kéréstől.
Ma mindnyájan gondolhatunk saját történetünkre, saját utunkra. Mindannyiunknak van saját története: mindannyiunknak vannak tévedései, bűnei, boldog és sötét pillanatai. Jót tesz nekünk, ha ezen a napon saját történetünkre gondolunk és Jézusra tekintünk: szívből, szívünkkel csöndben, sokszor elismételjük mindnyájan: „Emlékezzél meg rólam, Uram, most, amikor országodban vagy! Jézus, emlékezzél meg rólam, mert én jó akarok lenni, jó akarok lenni, de nincs hozzá erőm, nem vagyok rá képes: bűnös vagyok, bűnös vagyok! De emlékezzél meg rólam, Jézus: te meg tudsz rólam emlékezni, mert te a középpontban vagy, te Országodban vagy!”

Milyen szép ez! Ma tegyük ezt meg mindnyájan, szívében mindenki ismételje el sokszor: „Emlékezzél meg rólam Uram te, aki a középpontban vagy, te, aki Országodban vagy!” – mondta rögtönzött szavakkal Ferenc pápa.

Jézus ígérete, amelyet a jobb latornak tett, nagy reményt jelent számunkra: azt mondja, hogy Isten kegyelme mindig bőségesebb, mint az azt kérő ima. Az Úr mindig többet ad, olyan nagylelkű: mindig többet ad, mint amit kérünk tőle: azt kéred, hogy emlékezzen meg rólad és ő Országába visz el téged! Jézus pontosan a középpontjában van az öröm és az üdvösség utáni vágyainknak. Haladjunk mindannyian együtt ezen az úton – fejezte be a Hit évét lezáró homíliáját Ferenc pápa.

(vm)