Harsányi Lajos emlékezete – P. Szabó Ferenc jegyzete a papköltő születésének 130.
évfordulóján
„A Napkirály rokona”,
a pap és költő Harsányi Lajos (1883-1959)születésének 130. évfordulójára
emlékezünk. A katolikus líra egyik megújítója 1883. szeptember 29-én született Nagyigmándon,
a győri bencéseknél kezdte a gimnáziumot, majd Budapesten és Esztergomban folytatta:
itt Prohászka Ottokár volt lelki vezetője. Győrben érettségizett. Kérte felvételét
az itteni szemináriumba, ahol elvégezte teológiai tanulmányait, és 1907-ben pappá
szentelték. Papi működésének színhelye is jórészt Győr volt: székesegyházi hitszónok
és a Dunántúli Hírlap felelős szerkesztője, 1921-től szentszéki tanácsos, 1929-ben
a győri székeskáptalan tiszteletbeli kanonoka. Győrben hunyt el 1959. november 2-án.
Harsányi
Lajos a XX. század elején feltűnt neves katolikus „triász” első tagja: Harsányi
Lajos, Sík Sándor és Mécs László. Így sorolta fel ő maga a „papköltőket”, (a Babits-Kosztolányi-Juhász
triász mellé állítva magukat), amikor 1949/50-ben-ben Pécsről V. Karcsi barátommal
elküldözgettük neki zsengéinket, és több ízben kedvesen elmondta véleményét, bátorított
bennünket, majd beajánlotta a két jezsuitának készülő diákot a szintén győri Tűz Tamás
papköltőnek. Dicsérte több versemet, azok hiteles élményanyagát, de mindig a forma,
a ritmus, a szótagszám stb. hiányosságait bírálta.
Forma dat esse
rei: a forma létesíti a dolgot, hangsúlyozta a tomista elvet. Ő maga erre nagyon
adott, kezdetektől fogva formaművész volt, de – ahogy több kritikusa megjegyezte –
nem egyszer hiányzott verséből a mély átélés, az élményanyag. Illyés Gyula a katolikus
költészetről, ill. a papköltőkről írt kritikus tanulmányában (Illyés Gyula:
„Katolikus költészet”, 1933, in: Iránytűvel I, Bp. 1975, 329–347.), főleg Mécs
Lászlóval szembeni igazságtalan kritikája mellett - többször találó megállapításokat
tett: Harsányi is, Sík is inkább irodalmi hitű, mint katolikus. Harsányi Babits-hatású
szonetteket ír, és eszmevilágától, versei hangjától bátran elfért volna a Nyugat
első csoportjában. Témáit kezdetben Heredia módjára dolgozza fel, külsőségesen; ez
noha pompázó, dísszel és arannyal teli, csak a sznobok szemében jelent katolicizmust.
Őreá is, Síkra is a korabeli költői áramlatok nagyobb befolyást gyakorolnak, mint
az egyháziak.”- Újraolvasva Harsárnyi verseit, igazat kell adnunk Illyésnek: sokszor
„még egyházi tárgyú költeményeiből is hiányzik a belső élmény s ezzel együtt a meggyőzés
ereje.”
Rónay György szerint Harsányi harmadik verskötetében, az 1911-es A
Napkirály rokona címűben találta meg költői hangját. Az ország művelt olvasói
Kosztolányi és Juhász Gyula mellé helyezték. Újabban Rónay László és mások megfigyelései
szerint verseinek tárgya egyházi jellegű – a Fertő vidéke, a Hanság nádasai természeti
szépsége mellett - főleg a liturgia jelképrendszere és pompája ihleti; otthonra talál
benne Prohászka Ottokár „diadalmas világnézete” és szociális érzékenysége, miként
Sík Sándornál és Mécs Lászlónál. De Harsányinál időnként, főleg élete második szakaszában
(Boldog költő, 1926; De Profundis, 1927), „hiányzik valami ahhoz, hogy
jelentős lírikus legyen. Lehet, hogy öntudata volt nagyobb, mint tehetsége, de az
is elképzelhető, hogy a szerves, folyvást bővített műveltség hiányzott belőle (is),
[”is”, mert Mécs Lászlóból is hiányzott], ami nélkül igazán jelentékeny líra nem születhet
meg.”
Miután e kritikus megjegyzést idézte Rónay Lászlótól, Cs. Varga
István egyik jelentős tanulmányában így folytatja: „Azt gondolom, Harsányi Lajos plébánosként
Rábapalotán, majd győri kanonokként leélt élete az irodalmi körülményeket tekintve
nem nevezhető különösebben szerencsésnek. (Érvényes ez a Nagykaposon, majd Királyhelmecen
plébánoskodó Mécs Lászlóra is.) Nekik nem adatott meg olyan fővárosi szakmai környezet,
ahol folyóiratok, kiadók, irodalmi társaságok, barátságok növelték az ihletadó élményeket
és biztosították a magas szakmai kontrollt is.” (…) Harsányi Lajosban, Sík Sándorban
és Mécs Lászlóban a karakteresen eltérő arculat ellenére is közös és meghatározó a
papi hivatástudat. Sík és Mécs szerzetesi, Harsányi pedig a világi papi életforma
közösségében élt és alkotott. Költészetük végső gyökere a vallásos világnézet, a létezés
igenelt értékrendje, a szemléletben, tematikában, ihletben és hangnemben fellelhető
számtalan eltérés ellenére is.”
Cs. Varga István kiegyensúlyozott összefoglaló
jellemzésével fejezem be: „Harsányi Lajos hagyomány és modernség szintézisére törekedett,
elsőként bizonyította az új vallásos líra létjogosultságát. A magyar katolikus líra
megújítását tartalmi és formai szempontból is ő kezdte el. (…) Legfőbb témái: a vallás,
a papi hívatás, a természet, a hazaszeretet és az általános emberi érzések. (…) Új
vizeken indult, jellegzetes formaszépségeket teremtett. Maradandó értékekkel gazdagította
irodalmunkat a dal, óda és himnusz műfajában. Harsányi Lajos - Juhász Gyulára emlékeztetőn
– irodalmunk fő sodrából a „vidéki” író pozíciójába szorult, majd pedig a feledés
homálya borult műveire. Ez annak ellenére történt, hogy költészetének artisztikumát
Babits Mihály, Illyés Gyula és Sík Sándor is készséggel elismerte.”