Kedves szokás a Szalézi Társaságban, hogy a ház igazgatója vagy a tartományfőnök minden
egyes alkalommal, amikor egy rendtárs meghal, a világon lévő összes szalézi háznak
ír egy úgynevezett halotti levelet. Ezt általában olaszul szokták írni, hiszen az
olasz a szaléziak anyanyelve.
Ádám László tartományfőnök ezt a levelet valószínűleg
a kommunista üldözés alatt írta, azonban csak a rendszerváltozás után, 1990-ben került
napvilágra. Ebben a levélben összefoglalja Isten szolgájának az életét, készületét
a vértanúságra és tudatos önfeláldozását. A levél magyar fordításából most az utolsó
sorokat közöljük.
„Néhány hónapig bujkált, majd álnéven munkát vállalt egy
fővárosi üzemben.
Itt dolgozott 1951 márciusától 1952 júliusáig.
Katakomba-életében
is folytatta azonban ifjúsági apostolkodását anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben
is belekeveredett volna a politikába. Havonként szentségimádásokat, vasárnapi és ünnepnapi
zarándoklatokat a főváros környéki kegyhelyekhez, lelkigyakorlatokat és alkalmi találkozókat
szervezett. Ez az életforma a Golgotára vezetett. 1952. július közepén egy napon elhurcolták
a munkahelyéről és többé nem tért vissza sem oda, sem a lakására.
Több más
rendtársunkat is ugyanez a sors érte. Az elkövetkezendő nyolc hónapban ők viszontlátták
még egymást néhányszor az ítélet előtt. Egyik alkalommal Sándor István rendtársai
felé fordult és bocsánatukat kérte, egy másik alkalommal magába merülten imádkozni
látták... Eljött Nagy Szent Gergely napja. Attól a naptól kezdve nem látta őt többé
senki és hírt sem kaptak róla...
Sok víz lefolyt a Dunán. Cellatársai, akik
együtt töltötték vele az utolsó hónapokat, úgy emlékeznek rá, mint egy szentre. Az
isteni Megváltó útját követve fölemeltetett a földről. Az utolsó imádság nem halt
el az ajkán, hanem kezében a vértanúk pálmájával folytatja értünk a Mindenható előtt.