"Üldözött jezsuiták vallomásai" - könyvbemutatók Párizsban és Brüsszelben. P. Szabó Ferenc SJ beszámolója

Október 2-án Párizsban, október 7-én pedig Brüsszelben, mindkét fővárosban az ottani Magyar Intézetben, bemutattuk az Üldözött jezsuiták vallomásai c., szerkesztésemben 1995-ben megjelent kötet francia fordítását: Jésuites hongrois sous le pouvoir communiste, amelyet a brüsszeli jezsuita Lessius kiadó tavaly jelentetett meg. A fordítást Thierry Monfils belga jezsuita végezte, a La Viale Europe közösség baráti köréhez tartozó brüsszeli magyarok, valamint főleg Havas István piarista atya, a brüsszeli magyar lelkészség vezetője segítségével. Mindjárt megjegyzem: a francia kiadás Monfils atya szerkesztésében bővebb, mint az eredeti; a 12 bebörtönzött vagy internált magyar jezsuita vallomásaihoz ugyanis hozzáadták Bánkuti Gábor történész fontos tanulmányát a jezsuiták elleni koncepciós perekről. Ezenkívül több jegyzet, térkép segíti a nem magyar olvasókat a vallomásokban szereplő utalások megértésében, a kommunista idők egyházüldözésének megismerésében. Ugyancsak Thierry barátom készített Budapesten Kovács Lajos rendtársunkkal egy-egy videó interjút Hevenesi János és Kelényi Tibor atyákkal, akiket ugyan nem ítéltek börtönre, de átszenvedték a közel fél évszázados kommunista egyházüldözést. E filmeket mindkét helyen láthatta a közönség.

Párizsban barátsággal fogadott bennünket - Thierry rendtársammal mentünk oda Brüsszelből – Ablonczy Balázs igazgató úr, és élvezhettük a kedves Dede Franciska szervező, tudományos titkár vendégfogadását. A Balassi Intézet sűrű programján szerepelt könyvbemutatónk is, továbbá a bejáratnál plakát is hirdette e műsort. Mintegy harmincan vettek részt a francia nyelvű bemutatón, egyharmaduk párizsi magyar volt. Valamivel kevesebb hallgatónk volt Brüsszelben, mivel egy tüntetés miatt lezárták az autók előtt a körzetet. Mindkét alkalommal Pierre Sauvage SJ, a brüsszeli jezsuita Lessius kiadó igazgatója nyitotta meg a rendezvényt, majd a kötet szerkesztője, Szabó Ferenc és a fordító, Thierry Monfils mutatta be a kötetet.

Hangsúlyoztuk: ma is időszerűnek tartjuk a kommunista egyházüldözés vértanúinak megismertetését a nyugati közönséggel, amely - sajnos - kevéssé ismerte a kelet-európai egyházak nehéz helyzetét, a számtalan szerzetes, buzgón apostolkodó papok és világiak üldöztetését. Említettem, hogy II. János Pál is buzdított bennünket, hogy össze kell gyűjteni a XX. század vértanúinak aktáit. Szerencsére ez már folyamatban van Magyarországon, és fiatal történészek levéltári kutatásai feltárják a kommunista diktatúra egyházüldözésének hátterét, a koncepciós perek sokaságát, Mindszenty József bíboros 1949-es elítélésétől egészen a hetvenes évek végéig. Idéztem összeállításom Előszavából: „Valamennyien fejet hajtunk rendtársaink előtt, akik minden nehézség ellenére hűségesek maradtak Krisztushoz és Egyházához. A börtön sokakat megviselt, szabadulásuk után is meg kellett küzdeniük a ’normális’ (vagy abnormális!) életbe való visszailleszkedés nehézségeivel, a frusztráltság terheit is hordozniuk kellett, nem is szólva egyesek fizikai erejének, egészségének megroppanásáról. Legszebb éveiket a börtön ’hiábavalóságában’ töltötték. De a hívő ember számára a Krisztusért és Országáért vállalt igazságtalanság és szenvedés nem hiábavaló; sőt, ez a ’passzivitás’ talán nagyobb érték – természetfeletti mércével mérve – mint a tevékeny apostoli munka. Isten országában mindenképpen megvan a helye a passzivitásnak, a kényszerű rabságnak és a szenvedésnek: mindez Krisztus keresztjéhez tartozik, annak titokzatos energiájában részesedik.”
Örültem, hogy a brüsszeli bemutatón, az egyik felkért hozzászóló, Rezsőházy András professzor úr is a most idézett gondolatot emelte ki.

Az elmúlt tíz nap (szept. 29 – okt. 8) során sok szép élményben volt részem. Louvain-Eegenhovenben felkerestük a vallon jezsuiták hajdani főiskoláját, ahol filozófiai és teológiai tanulmányaimat végeztem. A hatalmas, közben kibővített épülettömb évek óta protestáns kultúrközpontként működik. Meglátogattuk a leuveni Magyar Kollégiumot, amelyet P. Muzslay István hozott létre 1956 után. (Most ott nyugszik a heverlei temetőben, miként P. Varga László és mellette volt novíciustársam, az 1958-ban Leuvenben elhunyt Somogyi Szilárd.) Imádkoztama magyar Kollégium kápolnájában, ahol első szentmisémet mutattam be 1962. augusztus 7-én; szentelésem előző nap volt a brüsszeli a jezsuiták Szent Mihály templomában. Itt Brüsszelben is hálát adtam félévszázados papságomért. A rendházban találkoztam néhány ismerős (megöregedett) rendtársammal. Brüsszelben a La Viale Europe közösségben laktam. A közösséget egy belga jezsuita hozta létre. Mintegy harmincan laknak ott, három magyar is. Szegényen élnek. Igazi szeretetközösség.Vezetője egy volt eegenhoveni skolasztikus rendtársam, Guy Martinot, Thierry Monfils barátunk pedig egyik oszlopos tagja. Thierry plébánián is dolgozok, és imacsoportokat is vezet. (Most okt. 15-én Miskolcra jön, ahol három hónapig franciát tanít a jezsuita kollégiumban. Már jól beszél magyarul.) Egyik imacsoporttal is találkoztam, magyarokkal, akik jórészt az Európai Parlamentben dolgoznak. Megemlítem, hogy az Európai Parlament elmélkedési szobájában francia-magyar szentmisét mutattunk be okt. 2-án, mielőtt Párizsba indultunk volna.

Párizsban kevés időnk volt. De okt. 3-án elsétáltunk a Latin negyedbe. Itt a Sorbonne közelében volt a Centre Richelieu, az egyetemista lelkipásztorkodás központja. Doktorátusom előkészítése idején két és fél évig én is ide jártam hetente, egy csoport lelkésze voltam. A későbbi párizsi érsek, Jean-Marie Lustiger volt a vezetőnk. Ma már nem létezik Aztán Szent Mihály útján ballagtam a Szajna felé, Ady „Párizsba beszökött az ősz” c. versét ismételve: „égtek lelkemben kis rőzsedalok/, füstösek furcsák, búsak, bíborak/, arról hogy meghalok.” Imádkoztam a Notre Dame székesegyházban, amelynek most ünneplik 850. évfordulóját. Oda mentem az oszlophoz, ahol az ifjú Paul Claudel állt 1886-ban a karácsonyi vesperás alatt, amikor megsuhintotta a kegyelem villámfénye.

Végül megemlítem a múlt vasárnapi koncelebrált szentmisénket a brüsszeli Katolikus Misszióban, amelynek vezetője Havas István piarista atya. Karizmatikus ember. A kis kápolna és a mellette lévő helyiségek a szó szoros értelmében zsúfolásig megteltek magyarokkal: kb. hetvenen lehettek, közülük negyven gyermek! Fele ministráns ruhában. Csodálatos volt az atya felvillanyozó, közvetlen beszéde, a közös ima és ének. Valóban a közösségnek egy volt a szíve-lelke.