Legyetek hálásak! – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 28. vasárnapra

A tíz leprásról szóló evangéliumi elbeszélésből/példázatból két tanulságot vonhatunk le:

1) „Menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak!” A feltámadt Krisztus rendelkezése folytán a bűnbocsánatot Istentől kapjuk az Egyház szolgája, a gyóntató pap közvetítésével. Isten irgalmas szeretetéről és a bűnbánat szentségéről megindító szavakat olvashatunk Ferenc pápa vallomásában, a jezsuita folyóiratokban közölt rendkívüli interjúban.

Azt hangsúlyozza, hogy az Egyház szolgáinak mindenekelőtt az üdvösség örömhírét és az irgalmas Isten megbocsátó szeretetét kell hirdetniük, mert az Emberfia azért jött, hogy keresse azt, ami elveszett, keresse és visszafogadja a megtérő bűnösöket, gyógyítsa a betegeket. „Az életben Isten figyelemmel kíséri az embereket, és nekünk is figyelemmel kell kísérni őket, a helyzetükből kiindulva. Irgalommal kell kísérni őket. Amikor ez megtörténik, a Szentlélek sugallja a papnak a leghelyesebb választ.

Ez a gyóntatás nagysága is: az a tény, hogy esetről esetre értékelünk, hogy megkülönböztetjük, mi is az a legjobb dolog, amit annak az embernek kell tennie, aki keresi Istent és kegyelmét. A gyóntatószék nem egy kínzókamra, hanem az irgalom helye, amelyben az Úr arra ösztönöz bennünket, hogy a lehető legjobbat tegyük. (…) Az evangéliumi válasz legyen mind egyszerűbb, mélyebb, sugárzóbb. Ebből a javaslatból fakadnak majd az erkölcsi következmények.”

2) A megtisztultak közül csak egy, a szamaritánus ment vissza, hogy hálát adjon Istennek. Még a hívő, gyakorló keresztények közül is milyen kevesen vannak, akik hálát adnak Istennek a kapott javakért. Mindenekelőtt hálát kell adnunk a hitért és az irgalmas Isten bűnbocsánatáért, a számtalan kegyelmi ajándékért, továbbá az életért, egészségért, tehetségért, a jó barátokért, a nap folyamán kapott kis örömökért.

Még kevésbé szoktunk hálát adni a javunkra váló megpróbáltatásokért, a testi-lelki szenvedésért, amely lehet „Isten oltókése”, hogy új szépségekért sebezzen minket. Mindig csak kérünk, különböző testi-lelki javakért esedezünk, a bajban kiáltunk Istenhez. Ezt is tehetjük, kérhetünk, hiszen Jézus biztatott rá. De ne felejtsünk el hálát adni Neki, minden jó adományozójának, az Atyának. Persze, hálásaknak kell lennünk az embereknek is, akik Isten jóságának közvetítői, pl. azoknak, akik gondozzák egészségünket.

És itt elsősorban nem az üzleti fogalommá silányult „hálapénzre” gondolok, amelyről annyi szó esett a közelmúltban. Hanem hálából imádkozhatunk általában a gondunkat viselő vagy gyógyító orvosainkért, betegápolóinkért. Az igazi hála nem üzletelés, nem is csupán udvarias megköszönés, hanem kezdődő szeretetkapcsolat: egyik jótette szeretetet vált ki a másikból, így kölcsönös, személyes szeretetkapcsolat keletkezhet. A jótett örömet fakaszt, és megtapasztalhatjuk, hogy jónak lenni jó.

Ferenc pápa a jezsuita folyóiratoknak adott csodálatos interjújában az imádságról szólva ajánlja, hogy idézzük fel múltunkat, emlékeinket, életünk eseményeit, Isten számtalan jótéteményét, és folyton adjunk hálát mindazért, amit teremtő és gondviselő Atyánktól kaptunk. Ez lehet egyik legegyszerűbb, legkedvesebb imamódunk.

(Lk 17, 11-19)