"Túlvilág – árnyékvilág?" - P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 26. vasárnapra

A dúsgazdag és a szegény Lázár történetéről szóló jézusi példabeszéd életünk és halálunk központi kérdését érinti: mi lesz a sorsom, ha elközeleg a vég? A halál semmibe hullás, avagy átmenet a teljesebb életbe Istenhez, amely a feltámadással valósul meg, ha hisszük a test feltámadását és az örök életet. Ha Krisztussal halunk meg, Vele együtt feltámadunk.

Ha végső sorsunkról esik szó baráti körben, ilyen hangokat is hallunk: „Ha megszülettünk, meg kell halnunk. Én nem hiszek a feltámadásban, és nem félek a haláltól.” Vagy idézhetném egyik rokonom megjegyzését: „Én hiszek Istenben, de a túlvilági életben nem tudok hinni, onnan nem jött vissza senki!” Itt az evangéliumi parabola, Ábrahám szava jut eszünkbe: „Van Mózesük és prófétájuk, hallgassanak rájuk!” Ma így mondhatjuk: Egy valaki visszajött, Krisztus feltámadott, és örök életet ígért azoknak, aki hisznek Benne és követik szeretetparancsát. Szent Pál hirdette még az evangéliumok megírása előtt a Korinthusiaknak, akik hittek Krisztus feltámadásában, de a saját feltámadásukban kételkedtek (1Kor 15): „Ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a hitünk. Akkor nyomorultabbak vagyunk a pogányoknál. Akkor együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk!” De Krisztus feltámadt, ezt hittétek, Ő a benne hívők Feje, tagjai követik Őt a dicsőségben.

Most gondolok arra a francia közvélemény-kutatásra, amelyet pár éve végeztek. A megkérdezettek közül aránylag sokkal többen vallották, hogy hisznek Istenben, a világ teremtőjében, mint akik megvallották hitüket a halál utáni életben. Minden bizonnyal a túlvilágot amolyan árnyékvilágnak képzelték, nem pedig szeretetközösségnek Istennel és az üdvözültekkel. A fent említett Istenben hívőknek, de a halhatatlanságban kételkedőknek – argumentum ad hominem - a következő meggondolással érvelek (egyik leuveni tanáromtól hallottam fél évszázaddal ezelőtt). Ha hiszel Istenben, akkor gondold meg, hogy nem semmisítheti meg az emberi személyeket, akikért minden lett a fejlődő mindenségben, mert

1) ez ellene mondana végtelen bölcsességének, hiszen akkor abszurd lenne a teremtés;

2) ellene mondana emberszeretetének, hiszen jósága túláradásából teremtett, adott létet. A hívőknek hozzáfűzzük a Biblia szavaival: Az Atya örök szeretetettel szeretett engem, tenyerére rajzolt, kiválasztott és meghívott Krisztusban, hogy részesedjek isteni életében.

Természetesen, a hit kegyelem ajándéka, amelyért mindig könyörögnünk kell.

Mindez nem zárhatja ki, hogy a hívő is szoronghat a bizonytalanul biztos vég, a halál előtt, az emberré lett Isten Fia is szorongott, vérrel verejtékezett a Getszemáni kertben előre érezve kegyetlen szenvedését és halálát, amely vele járt Atyjától kapott küldetése teljesítésével. Kérnünk kell az Urat: erősítse meg hitünket és reményünket, adjon erőt majd, ha elközeleg végső óránk. Lisieux-i Szent Terézzel, a fiatal tüdőbajos kármelitával könyörgünk, aki nem sokkal halála előtt rettenetes lelki sötétségben hit ellenes kísértéseket élt át („nincs túlvilág!”), erősítsen meg bennünket a Szeretet-Isten és értünk meghalt és feltámadt Fia, Jézus, hogy ezt vallhassuk: „Nem halok meg, hanem átmegyek a teljes Életbe.”

(Lk 16, 19-31)