Ferenc pápa párbeszéde egy nem hívő újságíróval – P. Szabó Ferenc SJ jegyzete
Nagy érdeklődést és
meglepetést keltett a világsajtóban az a szeptember 11-i olvasói levél, amelyet Ferenc
pápa írt válaszul az olasz liberális La Repubblica főszerkesztőjének, Dr. Scalfarinak,
aki július 7-én és augusztus 7-én a pápához fordulva felvetett néhány személyes kérdést
a keresztény hitről és az ateizmusról. Ferenc pápa szinte naponta tesz valamilyen
szokatlan gesztust: pl. személyesen, telefonon válaszol egy fiatalembernek hozzá intézett
levelére.
(Itt eszembe jut: annakidején a Vatikáni Rádió magyar osztályán
sokszor fordítottunk, illetve tömören összefoglaltunk az Államtitkárságnak pápához
intézett magyar leveleket, amelyekre legjobb esetben egy vatikáni monsignore válaszolt
a pápa nevében!)
Ferenc pápa mostani nyílt és őszinte párbeszéde a nem hívő
olasz főszerkesztővel minta értékű, és különösen is tanulságos a vége felé járó Hit
Évében, amelyet elődje, XVI. Benedek hirdetett meg tavaly október 11-én a „Porta fidei”
(A Hit kapuja) kezdetű levelével. Ferenc pápa hosszú párbeszédében többször hivatkozik
a Lumen fidei (A Hit fénye) k. enciklikára, valamint a II. Vatikáni zsinat pápáinak
tanítására a hívők és nem hívők párbeszédét illetően.
De számomra a legtanulságosabb
az a módszer, ahogyan a Dél-Amerikából jött jezsuita pápa e konkrét párbeszédben alkalmazza
a zsinati tanítást, állandóan saját tapasztalatából kiindulva, közelítve meg hitünk
központi titkát: Jézus Krisztust, aki az Atya irgalmas szeretetének megtestesülése,
aki érettünk meghalt és feltámadt, és mindenkit meghív az üdvösségre, az istengyermekségre.
Azért
e központi igazsággal kezdi, mert Dr. Scalfari, aki az őszinte párbeszédre indított,
azt írta, hogy „bár nem hívő, mégis hosszú évek óta érdeklődik a Názáreti Jézus elbűvölő
tanítása iránt.” „Úgy érzem tehát – folytatja a pápa -, hogy mindenképpen pozitív
dolog - nemcsak a mi szempontunkból, hanem annak a társadalomnak is, amelyben élünk
– hogy megállunk párbeszédet folytatni egy olyan fontos valóságról, mint a hit és
ezzel kapcsolatban az igehirdetés és Jézus alakja.”
Ferenc pápa ezután vallomásszerűen
elmondja, hogy hite a Jézussal való találkozásból született. A Vele való személyes
találkozás megérintette szívét, és irányt, új értelmet adott létezésének. De a pápa
mindjárt hozzáfűzi azt is, hogy az Egyház nélkül nem tudott volna találkozni Jézussal,
bár abban a tudatban él, hogy „a hit óriási ajándékát emberségünk törékeny cserépedényében
őrizzük.” A pápa e személyes tapasztalatból kiindulva igyekszik válaszolni az újságíró
kérdéseire.
Most nem részletezhetem a pápa magyarázatát, aki Márk evangéliumát
követve – a Lumen fidei enciklika nyomán haladva az ún. narratív teológia módszerével
– megközelíti Jézus, a Szeretet-Isten Fia misztériumát, akiben az Atya mindenkit gyermekeivé
választott és magához hív. Jézus mindenkivel kapcsolatban van, ellenségeivel is. Az
Atya a Fiúban mindenki gyermekeivé fogadott. Ez a keresztény hit eredetisége.
Ferenc
pápa Scalfari két kulcsfontosságú kérdésére adott „ideiglenes” választ:
1)
A keresztények Istene hogyan ítéli meg azokat, akik nem hisznek, megbocsát-e azoknak,
akik nem hisznek és nem keresik a hitet. A pápa a zsinat tanítását is követve határozottan
állítja: Isten mindenkit lelkiismerete alapján ítél meg. Mindenki köteles hallgatni
lelkiismerete szavára, amely megmondja, hogy számára mi a jó és mi a rossz. E döntéstől
függ a cselekedet jósága vagy rosszasága.
2) Létezik-e abszolút Igazság? -
kérdezik sokan, akik azt vallják, hogy csak egy sor részleges, relatív és szubjektív
igazság létezik, vagyis tévedés, de nem bűn. A pápa abból indul ki, hogy az ember
igazság-megismerése viszonylagos: függ saját történetétől, kultúrájától, attól a helyzettől,
amelyben él stb. Ez nem jelenti azt, hogy az igazság változó és szubjektív, csak a
mi hozzá való viszonyunk az, mert úton vagyunk. Jézus ezt mondta:
„Én vagyok
az út, az igazság és az élet”. „Vagyis az igazság végső soron teljesen egy a szeretettel,
alázatot és nyitottságot követel keresésében, befogadásában és kifejezésében.”
Ennyit
ízelítőül Ferenc pápa és Dr. Scalfari párbeszédéből, amely mintául szolgálhat az igehirdetőknek
a Hit évében, amikor az új evangelizálás hatékony módszereit is keressük.
Befejezésül
az ateistákkal folytatandó párbeszédről idézek egy nagyon fontos gondolatot korunk
egyik legnagyobb teológusától, Henri de Lubactól, aki tevékenyen részt vett a II.
vatikáni zsinaton is, és később értelmezte a Gaudium et spes k. konstitúció, vonatkozó
részeit.
A jezsuita bíboros VI. Pál Ecclesiam suam dialógus-körlevelét kommentálva
megkülönbözteti az ateizmust és az ateistát: párbeszéd az ateistával, de szembesülés
az ateizmussal: „Párbeszéd, szembesülés, harc: három szó, és ha jól értjük őket, nem
kizárják egymást, hanem összekapcsolódnak. Ne féljünk bevallani, hogy harcolunk, nem
az „ateista”, hanem az ateizmus ellen (mindig először saját szívünkben).
A
harcot sohasem tudjuk kiküszöbölni életünkből. Csak átalakíthatjuk. A hívő élete,
amikor szembeszáll az ateizmussal vagy az ateizmust támadja: harc Istenért! (…) De
természetesen lelki harcról van szó, és lelki fegyverekkel folytatjuk…” „Mindig elismerni,
hogy én is többé-kevésbé hitetlen vagyok, bírálni hitem hiányosságait, sohasem elégedve
meg mostani minőségével, elutasítani hitem és magatartásom minden farizeizmusát! De
ez nem jelenti azt, hogy a hitetlenségnek van igaza, ellenkezőleg: ezzel ténylegesen
megmutatom, hogy nincs igaza.” (Paradoxes).