Archaikus népi imádságok – Erdélyi Zsuzsanna műve, a "Hegyet hágék..." 25 év múltán
– P. Szabó Ferenc jegyzete
A Kalligram Kiadó
2013-ban újra megjelentette – ismét bővítve – Erdélyi Zsuzsanna először 1974-ben közzétett
és azóta bestsellerré lett Hegyet hágék, lőtőt lépék című művét, amely
az utóbbi negyedszázad során egyre bővült újabb gyűjtésekkel, kommentárokkal, méltatásokkal
(1120 oldal). A mostani kiadás új része (70 újabb szöveg) bevezetőjében Erdélyi Zsuzsanna
felvázolja a hatalmas mű genezisét, keletkezéstörténetét, az egyes kiadások állomásait
(1974 – 1976 – 1978 – 1999 – 2013), egyre pontosabban meghatározza az archaikus népi
imádságok sajátos műfaját, helyét a magyar folklór és filológia, valamint a lelkiség
történetében, érintkezéseit a misztika és a teológia területeivel, valamint a hasonló
európai kutatásokkal.
Kis büszkeséggel tölt el, hogy Zsuzsanna, akivel közel
negyven évvel ezelőtt itáliai kutatásai során ismerkedtem meg, engem is megemlít a
művét méltató írók és szakemberek (Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Rónay György, Tandori
Dezső és mások) sorában. Ezt írja: a római Szabó Ferenc, „a Vatikáni Rádióban többször
szólt az imádságokról, ha kint voltam, riport keretében is, és költőként sem szabadulhatott
a hatásuktól”. Utalás Esti ima című versemre, amelyet e népi imádságok ihlettek,
és amelyet 1981-ben Erdélyi Zsuzsannának ajánlottam.
Erdélyi Zsuzsanna az elmúlt
negyedszázad során folytatta a kutatásokat, kereste az európai gyökereket, és igyekezett
pontosabban meghatározni a ma már másvilágra költözött öregasszonyok ajkáról oly nagy
szeretettel „megmentett” imádságok műfaját. „Sokesztendős hazai és külországi gyűjtő-
és kutatómunkám eredményeként elmondhatom, hogy ez a tízezres bőségben felszínre hozott
imádsághagyomány annak a szakrális költészetnek – a szóbeliségben a központi téma,
a szenvedéstörténet folytán imádságfunkciókban fönnmaradt – nemzeti nyelvű emléke,
amelyet a középkor köznépi vallási mozgalmai éltettek. [...] A középkor évente ismétlődő
katartikus tömegélménye, a nagyhét ünnepsorai: Krisztus halála – Mária gyásza – föltámadás…”
A szenvedő Krisztussal azonosulni akaró vallásosságnak megfelelő műfajok születtek:
„a sokszor véresen realisztikus, sőt verista passió-epika és az anyai fájdalmat megjelenítő
Mária-siralom-líra, illetve a nagyhét történéseit bemutató, a misztériumdrámák körébe
sorolható passiók. [...] Mind a szent dráma emlékeit, mind a belőle kialakult és fokozatosan
önálló műfajjá terebélyesedett lírai alkotásokat, akárcsak a passió-epika emlékeit,
megőrizte a néphagyomány. […] A néphagyomány megtartó erejét bizonyítja […] az a tény
is, hogy hazai nemzetiségeink emlékanyagában szintén nagy számban találtam népi imádságokat,
amelyeket annak idején nyilván anyaországukból hoztak magukkal.” (774–775.)
„Magyarországon
a szóbeliség őrizte meg a késő középkor nemzeti nyelvű vallási költészetéből azt,
amit szerencsésebb országokban az írásbeliség is. Tehát az orális kultúra állománya
nálunk esetenként forrásértékű lehet. Még akkor is az, ha dokumentumokkal nem, vagy
alig hitelesíthető.” (776.)
Anélkül, hogy az archaikus imádságok szétágazó
jelenségét elemezném, mint teológus itt utalok egy, a keresztény lelkiséget/teológiát
is érintő kérdésre, amelyről többször eszmecserét folytattam Erdélyi Zsuzsannával.
Számomra nem a pogány ráolvasások, babonák hatása, még csak nem is a záradékokban
kilátásba helyezett „lelki haszon”, az üdvösség elnyerésének ígérete a leginkább problematikus,
hanem az, hogy ez a népi vallásosság szinte teljesen Jézus és Mária szenvedésére
összpontosul, a passiót és a gyászt szinte sohasem követi a feltámadásöröme.
Pedig a keresztény élet és lelkiség a húsvéti misztériumban való részesedés, ez a
misztérium pedig halál és feltámadás. Ezt jelenítik meg hathatósan a szentségek,
különösen is a szentmise.
Erdélyi Zsuzsanna igyekszik eszmetörténeti-pszichológiai
választ adni erre a problémára. Hivatkozik a középkori szentek/misztikusok szenvedésmisztikájára,
illetve a szenvedésköltészetre. Mutatis mutandis ez áll a magyar népi imádságok
szellemiségére is. „E korban az élet elviselhetőségének záloga, gyakran értelme a
szenvedés volt, amely a krisztusi szenvedés magasába emelve kívánatossá, érdemszerzővé
vált. Ez a szemlélet termelte ki a kor önkifejezési eszközeit a líra, az epika és
a dráma műfajaiban, nemkülönben a vallásfilozófiai és teológiai irodalomban. S hogy
milyen sikeresen, mutatják öregasszonyaink »sírva-ríva« elmondott imádságai, egy távoli
kor napjainkig ható, nemzedékeken át örökíthető katartikus élmény kiváltotta belső
reflexei. A közösen átélt Krisztus-halál késői, személyes megnyilvánulásai. A halál–gyász–siralom
költészetével foglalkozva figyeltem föl e lírának a népi gyakorlatban jelentkező pszichikai
hatására. Mégpedig a behelyettesítés, kivetítés (szubsztitúció, projekció) belső mechanizmusaira,
furcsa, reflexszerű megnyilatkozásaira. […] Számtalan hosszú beszélgetések leszűrte
tapasztalat bizonyítja, hogy Krisztus szenvedésének, Mária fájdalmának átélése viszonyító
erejű. Csökkenti az imádkozó saját szenvedésének mértékét. Csökkenti, ha ugyan – mint
sok esetben láttuk – át nem lényegíti, és misztikus síkba helyezve érdem-kegyelemszerző
ténnyé nem emeli.” (780.)
Ezt a kérdést felvetette már az imagyűjtemény első
megjelenése után Alszeghy Zoltán SJ, római teológus. Megjegyzi, hogy a látott, jelennek
érzett esemény (Krisztus szenvedése, Mária fájdalma), a főhősökkel való azonosulás
„segíti az imádkozót, hogy belépjen a leírt valóságba, és magára öltse a szereplők
életformáját”. Miután idézte Erdélyi Zsuzsannát a behelyettesítésről és kivetítésről,
így folytatja: „A fontos az, hogy a Krisztus szenvedését, Mária altatóját és siratóját
mint jelenvalóságát szemlélő, abba belépő, a nagy Szenvedőkkel azonosuló élmény jelentős
segítség Krisztus követésében. Mivel pedig ez az azonosulás hitünk szerint végső fokon
a feltámadt Krisztus kegyelme, teológiai szempontból is jogos egy pillanatra elvonatkoztatni
a történet rendjétől, mert hiszen a halál és a föltámadás egymásba tolódnak, mikor
Krisztus feltámadása nyilatkozik meg abban, hogy én most vele egyesülve fogadom el
mindennapi halálomat.”
Hangsúlyoznunk kell: Jézus élete és műve nem fejeződik
be a kereszthalállal, története nem gyászba torkollik, hanem a húsvéti feltámadás
öröméé az utolsó szó. Kétségtelen, hogy egy bizonyos középkori szemlélet/lelkiség
is felelős az egyoldalúság kialakulásában, egy bizonyos „dolorizmus”, gondolok itt
a megváltás-teológia egyoldalúságaira a nyugati egyházban. A keleti teológia inkább
a megistenülést hangsúlyozza, és a Pantokratort, a mindeneken uralkodó feltámadt Krisztust
ünnepli (vö. 1Kor 15,28).
Ismét Alszeghyt idézem: „Talán éppen a föltámadt
Jézus végső, minket is magával sodró diadalába vetett reménység fogyatékos hangsúlyozása
magyarázza meg, hogy népi vallásosságunk újabban kiadott archaikus emlékeinek alaphangulata
olyan kevéssé örömteljes. Ennek természetesen több oka is lehet. Mindenekelőtt a nép
századokon át elnyomott helyzete, sanyarú életsorsa természetszerűen a vallásnak erre
az oldalára irányította a figyelmet. A gyűjtött emlékek műfaja is meghatározza tónusukat,
hiszen Urunk kínszenvedésének és siratásának fontolgatása a késő középkor és a barokk
lelkiség szokása szerint elsősorban a szánalom, a részvét felkeltésére irányult. Az
is belejátszhat a dologba, hogy a régi szöveget elsősorban öregasszonyok emlékezetéből
hívta elő a gyűjtők szorgalma, és ezeknek sajátos egzisztenciális helyzete természetesen
könnyebben idézte fel a borongós hangulatú emlékeket.”
A teológus itt csupán
azt hangoztatja, hogy bármennyire felbecsülhetetlen kincset jelentenek is ezek az
archaikus imádságok – és itt nagy hálával és elismeréssel kell adóznunk Erdélyi Zsuzsanna
csodálatos munkásságának –, a múlt orális emlékeit őrző imák nem lehetnek a mai hívő
keresztény lelkiség teljes mintaképei. Mert az Evangélium örömhír, Jézus a Hegyi beszédben
boldogságokról szól, és mennyei örömöket ígér követőinek. Még a bajban, üldöztetésben
is örülnünk kell, ha Krisztusért vállaljuk az üldöztetést. Egy zalai Mária-siralom
jelzi, hogy nem a passió zárja le a Jézus-történetet: „Krisztus Urunk harmadnapra
halottaiból föltámadott a föld mélységeiből. És az egész világi kereszténység mind
azt kiáltotta: Hála legyen az Istennek, föltámadt Krisztus, világ megváltója, lelkünk
pártfogója.” Ha nem is sok az ilyen utalás a föltámadásra, a krédóból átsugárzik ez
a hit a népi imádságokba.