Száz éve született Rónay György - P. Szabó Ferenc megemlékezése

Először 1965 márciusában Párizsban találkoztunk. Rónay Györgyöt (1913-1978), a francia irodalom kiváló ismerőjét és tolmácsolóját, a magyar katolikus értelmiség külföldön is ismert képviselőjét meghívták, hogy tartson előadást a Francia Értelmiségiek Katolikus Központja által rendezett tanulmányi héten. Közvetlenül a Vatikán és a magyar állam részleges megállapodása (1964) után vagyunk. Rónay ,,Istent képviselni'' címmel az akkori magyar helyzetnek megfelelően beszél a hívő-marxista dialógus lehetőségeiről.

Rónay előadásában főleg a keresztények tanúságtételét hangsúlyozta: ,,Nem világgá kiabálni a marxizmus esetleges hiányosságait a vallási jelenség értelmezésében; nem panaszkodni amiatt, hogy olyan hamis képet rajzol rólunk, amiben sehogyan sem ismerünk magunkra: hanem tudni, hogy mások vagyunk, és másnak lenni - ez a föladatunk és ez a leghathatósabb módunk arra, hogy Istent hirdessük és képviseljük.'' (Rónay, Szentek, írók, irányok, 1970, 237.)

Az előadás után gratuláltam Rónaynak, aki éppen Gara Lászlóval, a tragikus sorsú íróval (az Anthologie de la poésie hongroise szerkesztőjével) beszélgetett. Garát már korábbról ismertem, igazában ő mutatott be bennünket egymásnak. Rónay is hallott már rólam, hiszen Mihelics Vid a Vigiliában foglalkozott Teilhard-ról szóló írásaimmal. Rónay említette, hogy egy antológiát szeretnének megjelentetni magyarul Teilhard de Chardin írásaiból. Beszéltem neki Rezek Románnal folytatott együttműködésünkről, Az isteni miliő és Az emberi jelenség fordításairól, meg készülő doktori disszertációmról, ahol a patrisztikus, főleg Szent Ambrus-i krisztológiában kerestem a Teilhard-i vízió gyökereit: Krisztus helyét a teremtésben.

Egy hónappal később Párizsban járt Dienes Valéria is, akivel már korábban leveleztem. Ő azért jött, hogy a Teilhard Alapítványtól engedélyt szerezzen egy Teilhard-válogatás, fordításai kiadásához. (Ez később – Rónay simításaival - meg is jelent Hit az emberben címmel.) Ekkor ismertem meg személyesen Vali nénit, akivel meleg barátságot kötöttünk. Elkísértem Mortier kisasszonyhoz, Teilhard írásainak örököséhez. Közben tájékoztattam, hogy Rónay Györgynek hasonló tervei vannak. Dienes Valéria aztán Budapesten felvette a kapcsolatot Rónayval, aki egyre inkább szívügyének tekintette Teilhard de Chardin eszméinek terjesztését. Rónay korán észrevette, mennyi termékeny intuíciót ad Teilhard a világgal folytatandó párbeszédhez, a kereszténység újraértelmezéséhez, a zsinati ,,aggiornamentó''-hoz.

Másodszor Rómában találkoztunk. Miután megvédtem Párizsban doktori tézisemet, 1966 karácsonyára Rómába érkeztem, és 1967. január elsejével elkezdtem a munkát a Vatikáni Rádió magyar tagozatánál (P. Orbán Miklós mellett). A zsinat utáni ,,nyitás'' időszakában voltunk: sorra ismertettem a zsinat dokumentumait, megszólaltattunk Rómában járt magyar főpásztorokat. Orbán Miklós javaslatára 1968 nyarán meghívtam Rónay Györgyöt: tartson négy előadás a Vatikáni Rádióban kb. ilyen témával: ,,Keresztény szellem és életérzés a mai magyar irodalomban.'' Vállalkozott rá. Nellivel (feleségével) érkezett, kívánságára a Campo de’ Fiori közelében fekvő Paradiso szállóban foglaltam számukra helyet. Rónay beolvasta - némileg rövidítve - az elkészített előadásokat (vö. Szentek, írók, irányok, 249-266). Három foglalkozott a magyar irodalommal, egy Claudellel. Persze, kihasználtam az alkalmat arra is, hogy verseiből hangszalagra olvasson néhányat; ezeket később fel tudtam használni verskötetei ismertetésekor, sőt halála alkalmával tartott megemlékezésemben is.

Nagyon kellemesen emlékszem 1968 nyarán folytatott beszélgetéseinkre, valamint arra a ,,városnézésre'', amelynek során Szőnyi Zsuzsa volt a kalauzunk. Zsuzsa időnként Nellivel csevegett, mi Gyurkával meghánytuk-vetettük az egyház és a világ, a magyar helyzet problémáit. Rónay egyébként az 1969-es Jegyzetlapokban megörökítette a ,,Római Tündér'', Triznyáné Szőnyi Zsuzsa páratlan kedvességét.

Magyarországon Rónay György volt az emigrációs magyarokkal való kapcsolatok egyik szorgalmazója. 1971 tavaszán részt vett azon az ökumenikus találkozón, amelyet a katolikus Pax Romana és a protestáns Szabadegyetem közösen szervezett a svájci Sionban. Pilinszky Jánossal együtt a magyar helyzetről beszélt: ,,Egyház és vallás Magyarországon'' címmel. Ezen a svájci találkozón magam is részt vettem. (Akkoriban még, tevékeny szervezője - egy ideig lelkésze is - voltam a Katolikus Magyar Értelmiségiek Mozgalmának ((KMEM).

A 70-es évek derekától szinte évenként hazalátogattam. Mindig felkerestem Rónayt a Rózsadombon vagy Szárszón. Beszélt terveiről, egyre többször kért tőlem cikket is. Egy alkalommal arról beszélgettünk, hogyan lehetne ,,rehabilitálni'' Prohászkát. Jelentős ,,esemény'' volt, hogy 1974 karácsonyára megjelent a Vigilia tervezett Prohászka-száma, Rónay ,,diplomatikus'', fontolgató, tárgyilagosságra törekvő bevezetőjével (Belon Gellért, Szabó Ferenc, Dienes Valéria, Glósz Ervin és Rezek Román tanulmányai).

Rónay hívő katolikus volt, a szó tág, babitsi értelmében: egyetemes, nyitott minden érték felé. Küzdelmes hitét a XX. század első felének nagy francia konvertitáihoz hasonlíthatnánk, akiktől oly sokat tanult, akik hite érlelődését is segítették, amint erről pl. naplójegyzetei is tanúskodnak. 1989-ben megjelent kétkötetes Naplója (Magvető) mélyebb bepillantást enged Rónay belső világába, ,,lelkébe'', és alkotói műhelyébe. Itt, és az Új Emberben közölt evangéliumi elmélkedéseiben (Zakeus a fügefán, Bp. 1971) vallott legközvetlenebbül személyes hitéről, katolicizmusáról.

Világnézetét a Biblia, Szent Ágoston, Pascal, Claudel és Mauriac, Julien Green, Léon Bloy, Maritain és Teilhard, meg nagy szentek, misztikusok írásai-élményei alakítják. Sokat olvassa Green naplóit, bizonyára ezek az olvasmányok is serkentették hasonló reflexiókra. „Igaza van Pascalnak a 'gondolkodó nádszállal'; s ebben az elcsépelt közhelyben egyformán hangsúlyos a 'gondolkodó' is meg a 'nádszál' is; a kettőben így együtt benne van egész tehetetlenségünk. És igaza van Szent Pálnak, hogy szeretet nélkül semmik vagyunk; de semmi sem olyan tragikus és semmi sem olyan egyszerű számunkra, mint szeretnünk a rosszat, megszeretnünk a bűnt, fonákjára fordítva ezzel a szeretetet: szeretni halálunkat. Szeretet nélkül semmik vagyunk; de pusztán csak az emberi szeretettel sem vagyunk még többek a semminél. Bűntársát is szeretheti az ember; bűnét is szereti az ember. Valamivé csak úgy lehetünk, ha Valaki segít valamivé lennünk...'' (1949. ápr. 4., I, 239.)

De Rónay észreveszi a franciák (Mauriac, Gide, Green és mások) egyoldalú janzenizmusát is, amit egészséges ,,katolikus'' érzékkel ellensúlyoz. (Vö. II, 11 és 311--317.) Ezt az érzéket tudatosan fejlesztette ki. Mert vérmérsékleténél fogva talán pesszimizmusra hajlott. Kezdetben hiányzott belőle a claudeli életöröm. ,,Csöndes, inkább szomorú kisgyerek voltam, és fiatalságomban hajlamos voltam a melankóliára; voltak világfájdalmas periódusaim. De azt hiszem, kezdettől fogva, s mindennél mélyebben, volt bennem valami egészséges ösztön arra, hogy fejlődjem, hogy ne akadjam el, ne rekedjek meg; volt még életem legzavarosabb idejében is - ha akkor ösztönnél nem is igen több. Az ösztön, hogy valahogyan organikus, egész legyek...'' (1953. jún. 16., II, 170.)

Rónay György állandóan figyeli belső útját, fejlődését - lelkiismeretét vizsgálja, eszmélődik, hogy mi is számára az élet és a halál, ki az Istene... ,,Ágoston rádöbbentett arra a hazugságra is, amelyben élek. Elveimet, melyeket kifelé képviselek, nem födi a mód, ahogyan cselekszem és viselkedem. Mi az a munka, fegyelem, erő, amit tökéletesedésemre fordítok; mennyiben valósítom meg magamban s közvetlen környezetemben az eszményt, melyet kifelé javallok? A kérdés annál kínosabb és sürgetőbb, mert nem nagy dolgokról, hősies áldozatokról s lemondásokról van szó, hanem a kicsiben való hűségről, az élet mindennapi mozzanatairól, a szeretet és a türelem apró kis próbáiról [...] Ha egyszer a hang szól: ha egyszer a lélekben fölébred a vágy, hogy jobb legyen annál, amilyen eddig volt, ezt a hangot nem szabad hallatlanra vennünk s várnunk, hogy majd újra szól és majd csak akkor fogjuk követni; mert ki biztosít róla, nem leszünk-e süketek rossz szokásaink, bűneink, megátalkodottságunk miatt akkorra, amikor esetleg újra megszólal? 'Aki utánam akar jönni, vegye föl keresztjét és kövessen engem', mégpedig nem holnap vagy holnapután, hanem most, nyomban, azonnal, tétovázás nélkül. [...] Ennek a fegyelemnek az első lépése a rendszeres imádság...'' (1949. jan. 8., I, 182.)

Nem szerzetesnovícius naplójegyzete ez, hanem az elkötelezett világi íróé, aki komolyan akarja venni az evangéliumot. ,,Aranyszabálya'' pedig a keresztény lelki hagyomány kvintesszenciája – Ágostontól Blondelig: itt és most kell meghallanunk Isten hívó szavát és követnünk azt, mert a jelen pillanat az ,,örökkévalóság ablaka'', a most-ban találkozik a kegyelem és a szabadság.

,,Kínos gondolat számomra, hogy halálos bűnben imádságom 'semmi', hogy így nem beszélhetek Istenhez, vagy pontosabban: nem vagyok kapcsolatban Vele, elzártam magamat Tőle. A gyónás egyik legfőbb 'öröme' (nem is öröm, hanem valamiféle megnyugvás, fölgyógyulás, valami rendellenesség megszüntetése), hogy ez a kapcsolat helyreáll. (…) Hogyan kételkedhetik Isten létezésében, aki érzett már valaha szeretetet? Nincs sajnálatra méltóbb ember az ateistánál. Ateisták, akik azt hirdetik, hogy egyedül csak a létben gondolkoznak, gondolkoztak már valaha a léten? Vagyok, létezem; de nem volna-e lehetséges, hogy ne lettem volna, hogy ne létezzem? Alig ismerek ennél meghökkentőbb gondolatot. Elképzelni a számunkra legképtelenebbet: saját nemlétezésünket. Az, hogy vagyunk, olyan ajándék, olyan ki nem érdemelt, ingyen kegyelem, amire a válasz csak a föltétlen hála lehet. Vagyunk, mielőtt lettünk volna; Valaki akarta, hogy legyünk; szeretett minket, mielőtt lettünk volna és létet adott, hogy lehessünk, részesedhessünk a létezés javaiban, tudatunk legyen, fölfogjuk a világot, a teremtést, az örökkévalóság ígéretét; -- mi más ez, mint a Teremtő Szeretet? Szerethetnénk-e, ha Ő már eleve nem szeretett volna? S nemcsak elvileg, hanem külön mindannyiunkat személy szerint. S lehet-e nem szeretnünk Őt, aki úgy szeretett, hogy megadta, hogy mi is szerethessünk? Azaz létet adott. S lehet-e a szeretet személytelen? Nem; s ha van szeretet, Isten csak személyes Isten lehet; és mert van szeretet, Isten személyes Isten...'' (1949. máj. 16., I, 280.)

Íme, Rónay György hitvallása. Valóságos lelkigyakorlat a Napló ilyen részeinek olvasása. Így élte meg evangéliumi hitét a magyar katolikus író a kommunizmusba forduló években. ,,Mit jelent neked a kereszténység?'' - kérdezte tőle egy interjúban Hegyi Béla. Rónay válasza: ,,Nem fogódzó, nem iránytű, nem világnézet. Nem kell rá semmiféle címke, semmiféle minősítés. Egyszerűen vagyok keresztény. Nyilván 'meghatározza' munkámat: annyiban, hogy úgy látom a világot, a dolgokat, a létet, ahogyan látom; és úgy igyekszem ábrázolni, kifejezni azt, amit látok, élek, tapasztalok, hogy az megfeleljen az általam látott igazságnak. De nem avatkozom bele illetéktelenül a valóságba, mint író: nem hamisítom hozzá valamilyen eleve megfogalmazott 'modellhez'. Ami pedig magatartásomat illeti: ennek megítélése nem rám tartozik...'' (Hit és humanizmus, 20.)