„Szorongó hit és keresztény remény” - Szabó Ferenc SJ írása

Emlékezés a 200 éve született Kierkegaard dán filozófusra

Az olasz jezsuiták megújuló folyóirata, La Civiltà Cattolica legújabb (2013. június 1-i) számának vezető cikke, Georg Sans SJ tanulmánya megemlékezik a 200 évvel ezelőtt született dán filozófus/teológus, Søren Kierkegaard hitfelfogásáról. A jezsuita szerző, idézve II. János Pál Fides et ratio kezdetű dokumentumát is, megvilágítja, hogy a katolikus hitben fontos szerepe van az értelemnek (a ratio-nak) is (persze kizárva az egyoldalú racionalizmust), és bírálja az egzisztencialista Kierkegaard túlzó irracionalizmusát a hitaktusban, az Isten, Krisztus melletti döntésben.

Mostani megemlékezésemben röviden utalok a dán gondolkodó néhány életrajzi adatára, amelyek befolyásolták világnézetét, majd - a Civiltà C. tanulmányát is felhasználva, de azt kiegészítve – Kierkegaard hitről és reményről alkotott nézetét világítom meg.

Keresztény egzisztencialista
Emmanuel Mounier perszonalista filozófus az egzisztencializmusról írt könyvében megrajzolta az „egzisztencializmus családfáját”: a fa gyökereinél Szókratész és Szent Ágoston, a törzs alján Pascal, felső részén pedig Kierkegaard nevét olvashatjuk, innen ágaznak szét az egzisztencializmus modern képviselői, hívők (pl. Blondel, Gabriel Marcel) és hitetlenek (Nietzsche, Sartre). Kierkegaard keresztény gondolkodó, bár ezt egyesek vitatták.

Ez utóbbiakkal szemben idézem egyik kiváló ismerője, Georges Gusdorf (+ 2000) jellemzését: „Kierkegaard szellemi világa a Kinyilatkoztatás szellemi világa úgy, ahogy ez az Írásokban rögzítve van, azokban az Írásokban, amelyek az élő Isten Igéjét közvetítik. A keresztény kinyilatkoztatás azt tanítja, hogy az ember Isten teremtménye, vagyis nem önmaga teremtette saját magát. És maga az Igazság is Isten ajándéka: ha az Isten nem közölte volna ezt az igazságot az emberekkel, nem tudták volna felfedezni. Ez az első és végleges bizonyosság, amelyet Søren Abye Kierkegaard tanult és magáévá tett otthon, a templomban és az iskolában. Hihető, hogy Kierkegaard sohasem távolodott el ettől az alapvető bizonyosságtól. A keresztény tanításhoz való hűségen kívül Kierkegaard műve abszurd és érthetetlen.”

S. A. Kierkegaard élete (1813-1855)

Søren 1813. május 5-én született egy gazdag koppenhágai kereskedő utolsó, hetedik gyermekeként. A protestáns apa szigorúan vallásos ember volt, és családját is fegyelemre nevelte. Søren teológiát kezdett tanulni, mint bátyja, de unalmasnak találta, inkább a filozófia és az irodalom iránt érdeklődött.

Színházba, vendéglőbe járt; az egyetemista fiú dandy magatartása nem tetszett apjának. Ebben az időben a fiatalt lesújtotta anyja, két nővére és egyik testvére halála. Amikor 1838-ban meghalt apja, már öt halott volt hét testvére közül. Úgy érezte, hogy átok sújtja családját. Befejezte egyetemi tanulmányait, és eljegyezte Regina Olsent, aki tíz évvel fiatalabb volt nála.

Ezek az életrajzi adatok olyan tényezők, amelyek mélyen megjelölték világnézetét. Első fontos mozzanat: apjához való viszonya. Hetedik, utolsó gyermek volt apja második házasságából. Az idős, szigorú apa meggyőződéses keresztény volt, de hite inkább a bűntudatnak, semmint az örömnek és a reménységnek forrása volt. Ez fia kedélyvilágára is kihatott. A filozófus/teológus többször céloz, apja titokzatos bűnére, de pontosan nem lehet tudni, hogy mi is volt. Egyesek szerint az apa fiatal korában átkot kiáltott Istenre, továbbá szolgálójával házasságtörő viszonyt folytatott. Søren mintegy apja bűnéért érzett bűntudatot.
Anyjához való viszonya sem volt harmonikus. Az sem világos, hogy miért bontotta fel a Reginával való eljegyzést. Egyesek valami szervi hibára gondolnak, mivel ilyen utalást találtak nála: „Nem házasodhatok meg, mert nem vagyok férfi.” Képtelen volt rászánni magát a döntésre. Reginát elhagyja, és erotikus képzelődésben, szétfolyó érzelmekben éli ki szerelmét, illetve művészi alkotásban szublimálja azt. Egy sor írásában nem tesz mást, mint a Reginával való szakítást próbálja megmagyarázni. Meg van győződve, hogy Regina miatt lett költő, hős, valamiképpen szent. Regina volt a közvetítő, a múzsa, akivel nem lépett házasságra, és így eszményi magasságba emelte: Regina az örök női szimbóluma lett.

Bűntudat és szorongás

Az apjától öröklött bűntudatot is szinte dédelgette szívében, és rávetítette a szexualitásra és a nő-problémára. Ez a bűntudat szorosan kapcsolódik a szorongás-élményhez, amelyet most kissé részletesebben bemutatok. Kierkegaard a szorongás kérdését alaposan elemezte A szorongás fogalma c. 1884-ben közzétett művében. Az eredeti bűn titkáig vezeti vissza a bűn és a szorongás kapcsolatát. A szorongást megkülönbözteti a félelemtől. Ez utóbb i valamilyen határozott dologra vonatkozik, szorongást viszont a meghatározatlan jövő előtt érez a szellem.

A szorongás a szabadság valósága: lehetőség a lehetőségre. „A szorongást a szédüléshez hasonlíthatjuk - írja a filozófus. Amikor a szem a mélységbe tekint, az ember megszédül…Hasonlóképp a szorongás a szabadság szédülete, amely onnan fakad, hogy a szellem mindent egységben akar látni; amikor a szabadság beletekint lehetőségeinek örvényébe, egy pillanatban ragadja meg a végességet s abba kapaszkodik. E szédületben a szabadság összecsukódik…E percben minden megváltozik. S amikor a szabadság fölegyenesedik, bűnösnek érzi magát.”

A dán filozófus/teológus szerint a szorongás a bűn lehetőségéből fakad: a megkísértett ártatlanság szüleménye (az ártatlanság a jónak és rossznak nem ismerése). Kierkegaard hosszan elemzi a bibliai történetet, Ádám ősbűnét és annak átszármazását. A bűnös utódok ratifikálják az ősbűnt. Amikor az ember vétkezik, elvágja magát Istentől, az örökkévalóságtól, megszületik a szorongás. Szoros kapcsolat van a végesség (időbeliség) és a bűnösség (bűntudat) között. Ez a gondolat megtalálható a nem hívő egzisztencialistáknál is, akik „laicizálják” Kierkegaard teológiáját, megfosztják azt keresztény tartalmától, hátterétől.

„Abban a pillanatban, amikor az ember elkövette a vétket, az időbeliség bűnösséggé válik. Nem azt állítjuk, hogy azonosság van az időbeliség és a bűnösség között. Csak azt akarjuk mondani, hogy miután a bűn adva van, az időbeliség a bűnösség (culpabilité) szinonimája. Ezért az az ember, aki csak a pillanatban él, s elvágja magát az örökkévalóságtól – vétkezik.” A pillanat tehát kétes (kettős) értékű: lehet a bűnös emberé, aki elszakad az örökkévalóságtól, mert végessége börtönébe csukódik; de lehet az a teljes jelen is, amely az örökkévalóságra nyílik.

Az a pillanat, amelyben a hitét megvalósító hívő ember él, az örökkévalóság ablaka. A hívő ember „minőségi ugrással” áthidalja az időt, vagy pontosabban: az ember a hit által (hitben) – Krisztuson keresztül – az Örökkévaló kortársa lesz. A „hit ugrása” szabad döntés, de végső soron a kegyelem műve.

Krisztus a középpontban

A teológus Kierkegaard nem szűnik meg a kereszténység központi titkáról, a megtestesülés paradoxonjáról elmélkedni. A testté lett Ige új helyzetet teremtett az ember számára: Krisztus az Út az Örökkévalóhoz, az élő Istenhez: Benne van megváltásunk, Általa jelent meg az igazi Élet. Az örök élet biztos reménye adva van annak számára, aki – túl az abszurdon és a kétségbeesésen - hinni tud Jézus Krisztusban, aki az Atya szeretetének végső kinyilatkoztatása.

A keresztény hit - Kierkegaard szerint – nem zárja ki a tragikus életérzést (amit a dán filozófus nyomán a spanyol Unamuno is vallott) és a szorongást. Igaz azonban, hogy – részben Szent Ágoston nyomán – a janzenista Pascal is és a protestáns Kierkegaard is eltúlozta az emberi természet romlottságát, az eredeti bűn hatását, az eleve elrendelést és az üdvösség kockázatát. A „tragikus életérzést meg kell különböztetnünk a pogány kétségbeeséstől. A pozitív, „nyílt” kétségbeesés átvezető út a reménységhez, ahogy a keresztény perszonalista-egzisztecialista, Gabriel Marcel is vallja. Mert ez kitárulás, szerető önátadás, eltávolodás a bírvágytól: lenni akar és hagyja létezni a létezőket. Megnyílás másoknak és a legfőbb Te-nek, Istennek.

Kierkegaard szerint a valódi (pozitív) kétségbeesés az embert egzisztenciális, egész létét elkötelező választásra sarkallja: „Az ember nem eshet kétségbe anélkül, hogy ne választaná a választást” – állítja Kierkegaard. Ez az egzisztencializmus kiindulópontja, amelyből minden fakad. „A végtelen kétségbeesés a hívás teljességével tölti meg bennünk az űrt…” Az abszurdot nem cáfoljuk, hanem ésszerűen visszautasítjuk, hiszen érvényes ez a kijelentés: „abszurd az az állítás, hogy minden abszurd”.

Világnézetünk szerint végül is arról van szó, hogy az emberi értelem a végtelen Titok előtt kapitulál: szabadon átadja magát a megérthetetlen, végtelen Istennek. Fölajánlja szabadságát a Szeretet-Istennek és megtestesült Fiának, Krisztusnak, hogy elnyerje a lét teljességét. „Aki elveszíti életét érettem, megtalálja azt”, - mondja Jézus az Evangéliumban.