„Srebrenica – a szégyen napjai időközben a szégyen éveivé váltak” – megemlékezés a boszniai népirtás 18. évfordulóján

Áprilisban bejárta a világsajtót a hír, hogy Tomislav Nikolić szerb elnök, aki korábban az ultranacionalista Szerb Radikális Párt tagja volt, térden állva kért bocsánatot „Szerbia nevében a Srebrenicában 1995. július 11-e és 16-a között elkövetett bűntettekért”.

8.500 és 11.700 között mozog azoknak a bosnyák muzulmánoknak a száma, akiket 18 évvel ezelőtt boszniai szerbek és szerbiai katonák megkínoztak, majd lemészároltak Srebrenicában és környékén. 30 ezer nőt, gyermeket és idős férfit pedig kitelepítettek. Az áldozatok életkora 12-től 76 évig terjed. A szerb elnök nyilatkozata, bár nagy visszhangot váltott ki a világhálón, nem jelent történelmi nyitást, mert előde, Boris Tadić már elismerte a szerbek felelősségét a srebrenicai öldöklésben. Tomislav Nikolić nyilatkozatában soha nem ejti ki a „népirtás” szót, amely továbbra is tabut jelent a szerb nemzet számára. A srebrenicai nők, anyák, feleségek, lányok, akik eddig is bátran harcoltak az igazság teljes kiderítéséért, egyöntetűen hangoztatják: „Csak akkor hihetünk a szerb elnök gesztusa őszinteségének, ha „népirtásnak” nevezi a történteket”. (A Srebrenicai Anyák egyesülete minden évben várja a közvetlen felelősök bocsánatkérését).

A nemzetközi jog már elismerte, hogy a vérengzés „genocídium” volt, vagyis egy nép, egy nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges megsemmisítésére törekedett.
Srebrenica továbbra is Európa XX. századi történelmének sötét foltja marad. Az idei megemlékezésen július 11-én, amelyre több mint tízezren érkeztek Bosznia-Hercegovinából és külföldről, Nils Muižnieks, az Európa Tanács lett nemzetiségű emberjogi biztosa hangoztatta: „Nem várhatunk tovább: igazságot kell szolgáltatni! Az elkövetett bűntények olyan rettenetesek, hogy nem engedhetjük meg, hogy akár csak egyetlen bűnös is elmenekülhessen az igazságszolgáltatás elől. Tovább kell folytatni az áldozatok azonosítását és fényt kell deríteni az eltűnt személyek sorsára. Ez a legkevesebb, amit tehetünk az áldozatok emlékére és hozzátartozóik megsegítésére, akiknek csak így enyhülhet fájdalma” – mondta az emberjogi biztos. A 47 tagállamot tömörítő európai szervezet képviselője arra buzdította a térség kormányait, hogy határozott döntésekkel építsenek befogadó és toleráns társadalmakat, tanulva a múlt eseményeiből. Fordítsanak nagy gondot az ifjúság nevelésére, hogy Európának ebben a régiójában tartós lehessen a béke, ne kerülhessen többé sor etnikai, vallási vagy egyéb feszültségekre, megosztottságokra.

De hogyan is történhetett meg a hihetetlen vérengzés a Balkánon, amelyet itt Olaszországban, az Adria másik partján a televízióban néztünk végig tehetetlenül? A Berlini Fal összedőlt, lehullott a vasfüggöny, darabjaira esett szét a Szovjetunió és amikor Európa látszólag megindult az egységesülés útja felé, az erőszakkal összetákolt Jugoszlávia robbant szét.

„Ki sírt az ártatlan áldozatokért? – tehetjük fel a kérdést Ferenc pápa szavaival, amikor Ő Lampedusa szigetén a tengerbe veszett menekültek emlékének adózott. Az évfordulós megemlékezésektől eltekintve, nyugodtan állíthatjuk, hogy a srebrenicai eseményekre is vonatkozik a világ „globalizált közönye”, amelyet szintén Ferenc pápa bírált a közelmúltban. Holott felelősség terheli az egész nemzetközi közösséget, mivel a kelet-boszniai város az ENSZ védelme alatt állt. A holland békefenntartók szeme láttára hurcolták el és mészárolták le a boszniai szerb csapatok Srebrenica muzulmán férfi lakosságát a „Safe Area”-nak, „védett terület”-nek minősülő vidékről.

A július 11-én elkezdődött vérengzés július 16-án, vasárnap érkezett el utolsó fejezetéhez. Autóbuszok és teherautók végtelen sora szállította az áldozatokat a mészárlás helyszínére. Július 12-e és 16-a között a boszniai szerbek 7.414 embert gyilkoltak meg, pusztán azért, mert muzulmánok voltak. A holttesteket egy hatalmas közös sírba dobálták be, a csontok azonosítása a mai napig tart.

Az öldöklések szórványosan még július 16-a után is tovább folytatódtak. Az erdőkben menedéket kereső szerencsétleneket megtévesztette, hogy a boszniai szerb katonák a „békefenntartók” kék sisakját viselték, így azt hitték, hogy ha előjönnek búvóhelyükről, akkor megmenekülnek. A halál várt rájuk is: egyenként lemészárolták őket.

A kéksisakos holland katonák az ENSZ és a boszniai szerbek közötti hosszas tárgyalás után végül július 21-én kapták meg a távozási engedélyt. A hollandokkal együtt távoztak az Orvosok Határok Nélkül szervezet tagjai is.

A távozás a TV kamerái és a világ közvéleménye előtt a lehető legszívélyesebb légkörben zajlott. A Potočari katonai bázis előtt – ma az áldozatok temetője – Karremans holland ezredes és Ratko Mladić szerb hadseregparancsnok vettek búcsút egymástól. „Jó utat!” – mondja mosolyogva a népirtó, majd gondosan becsomagolt ajándékot nyújt át az ezredesnek, aki hálásan köszöni meg a feleségének szánt szuvenírt és a személyének szóló üveg italt.

A Potočari Emlékközpontban idén július 11-én újabb 409 áldozat maradványait helyezték örök nyugalomra. A DNS-tesztek megállapították, hogy volt közöttük 44 tinédzser korú fiú és egy újszülött kislány. Így most összesen 6066-ra emelkedett az emlékhelyen nyugvó áldozatok száma. A megemlékezésen jelen volt az egykori kéksisakosok néhány képviselője. „Segítettünk a holttestek felkutatásában. Tudtuk, hogy 1995-ben hová temették el őket. Ez volt az egyetlen, amit tehettünk” – nyilatkozta a holland békefenntartó kontingens volt tagja.
Jogos megismételni Ferenc pápa lampedusai szavait, bibliai idézeteit: „Ki sírt az áldozatokért? „Hol van a te testvéred? Testvéred kiontott vére kiált hozzám a földről”. Ki a felelős ezért a véráldozatért?”

Vertse Márta jegyzete