Az irgalmas szamaritánus - P. Szabó Ferenc elmélkedése az évközi 15.vasárnapra

Jézus az őt próbára tenni akaró törvénytudónak az irgalmas szamaritánus példabeszédével válaszol. Nem elég ismerni a törvény betűjét, hanem meg kell azt valósítani, az irgalmasság cselekedeteivel kell tanúságot tenni a felebaráti szeretetről. De ki az én felebarátom? – kérdezi a törvénytudó. Jézus a példabeszéd elmondása után visszakérdez, megfordítva a másik kérdését: „Mit gondolsz, e három közül melyik a felebarátja annak, aki a rablók kezére került? – „Aki irgalmasságot cselekedett vele”, felelte a törvénytudó. Jézus így szólt hozzá: „menj, és tégy hasonlóképpen!"

Jézus tehát megfordítja a törvénytudó kérdését: nem az az alapvető kérdés: „Ki az én felebarátom?”, mert nem én vagyok a középpontban, hanem az, hogy ki az igazi felebarátja a bajbajutott embernek? - Az, aki irgalmasságot cselekedett vele. A jeruzsálemi templomi kultusztól elszakadt, szektás szamariaiakhoz tartozó „szamaritánus” példája nemcsak a Jézus korabeli törvénytudóknak, papoknak és levitáknak szól, hanem a mai klerikusoknak, tanítóknak is. Ha a Mózes törvényszékében ülő írástudók csak tanítják, de nem teljesítik a parancsolatokat, ha a szószéken moralizáló pap dörgedelmes szavakkal ostorozza a híveket, de saját életével nem mutat példát – „vizet prédikál, de bort iszik!” – akkor nem lesz hiteles szava.

Persze azt lehet mondani: az útjelző tábla akkor is mutatja a helye utat, ha maga nem mozdul a helyes irányban. A pap által hirdetett igazság - igazság marad, ha ő maga nem is él szerinte. De közhely, mert a mindennapi tapasztalat tanítja: a példa, a tanúságtétel nélkül a tanításnak, igehirdetésnek nincs foganatja. Ez vonatkozik a gyermekeket nevelő szülőkre, tanítókra is. Nem küldöm gyermekeimet a szentmisére, hanem megyek és magammal viszem őket.

Hála Istennek, vannak napjainkban is irgalmas szamaritánusok, akik segítik a katasztrófák áldozatait, gondozzák a fogyatékosokat, öregeket otthon vagy idősek otthonában, kórházakban. A legutóbbi dunai árvíz alkalmával megindító példáit láttuk a szerető segítségnek, amikor hitvallásokra, világnézetekre, pártállásokra való tekintet nélkül összefogtak az emberek a fenyegető veszély leküzdésére, a bajbajutott testvéreik megsegítésére. De ha leszámítjuk is a rendkívüli –bár, sajnos, gyakori –katasztrófákat, naponta találkozunk utunkon, családunkban, környezetünkben bajbajutott, szenvedő, magányos, vigasztalásra váró emberekkel, és megmutathatjuk, hogy hiteles keresztények vagyunk.

A szeretet minőségét nem felekezeti, világnézeti szempontok szerint mérjük le.
Az viszont igaz, hogy a Jézushoz tatozás, a szeretet Szentlelke ösztönzést és kegyelmi segítséget ad az áldozatvállaláshoz is. Mert általában önzők vagyunk, magunkat helyezzük a középpontba („Ki az én felebarátom?”), és minden döntésünket, tettünket befolyásolja az önérdek és helytelen önszeretet. Nem elég felismerni a jót, érezni a hívást a jótettre, erő is kell a meglátott jó megtételére. És ezért kell kérnünk a feltámadt Krisztus Lelkét, hogy, szívünkbe árasztva a szeretetet, térítsen meg bennünket, hogy kilépjünk önző kisvilágunkból, teremtsen újjá, hogy Jézus példájára tudjuk szeretni nemcsak testvéreinket, hanem még ellenségeinket is. Hogy ráébredjünk: „Jónak lenni jó! Jó tenni jó – igazi öröm forrása.”

„Az apostolt jellemző öröm Jézus szemléléséből táplálkozik: hogyan járt-kelt, hogyan tanított, hogyan gyógyított, hogyan nézett… A hívő ember szívének ebből a szemlélésből kell merítenie, és ebben kell választ találnia élete fő kérdéseire,: Jézussal való barátságának kérdéseire.” (Ferenc pápa, J. M. Bergoglio: Nyitott ész, hívő szív, 13.)